Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2007

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2007

példát mutat számunkra - és ezt szeretném nagyon hangsúlyozni - abban is, hogy mindig is abból indult ki: a szlovákok és a magyarok együttélése történelmi adottság; közös a sorsunk, és ezt vállalni kell. Nagyon megszívlelendő az is, amit a gyűlöletről és a félelemről mondott, hogy tudniillik a gyűlölet oka mindig a félelem, a rossz lelkiismeret. Ahhoz, hogy Esterházy Jánost és eszméit még inkább megismerhessük, még több dokumentáció kellene: életrajz, és mindenekelőtt a müveinek kiadása. Az a sorsa a legtöbb nagy embernek, hogy néhány idézet élteti csak tovább, és ez nyilván így van Esterházy János esetében is. Ám mindenképpen szükség volna további történészi munkára; arra, hogy elhelyezzék őt a saját korában; arra, hogy a kifejezésmódját, nyelvét a saját közegében, vagyis az akkori politikai élet, az akkori politikai szóhasználat tükrében tudjuk értékelni. így rajzolódhat ki még tisztábban, egyértelműbben az, amit valóban mondott. A kérdés az, hogy most, a halálának 50. évfordulóján hol állunk. Sokan - elsősorban szlovák részről - azt javasolják, hogy próbáljunk a humanitárius vonalon haladni; igyekezzünk elérni, hogy adják ki a hamvakat, hogy tisztességesen végső nyugalomra lehessen juttatni a hamvakat. Sokan azt mondják - és én ezt szívből támogatom -, hogy épüljön a szülőhelyén Nyitraújlakon egy kis kápolna, ami szimbolizálja a szlovák-magyar megbékélést és együttélést. Tudjuk, hogy Lengyelország kitüntetést készül adományozni - az egyik legmagasabb kitüntetést - Esterházy János számára azért a tevékenységért, amelyet a világháborúban a lengyelek menekülése érdekében és annak segítésére kifejtett. Ha mindez összeadódik, a közvélemény is rehabilitálni fogja őt. Az erkölcsi elégtétel, Esterházy János emlékének ápolása, továbbá az a történészi munka, ami tisztázza és dokumentálja életútját és tevékenységét, szükségképpen elvezet a politikai átértékeléshez is. Azt kell mondanom azonban, hogy minél inkább előrehaladunk az erkölcsi rehabilitáció terén, és minél inkább egyértelmű lesz, hogy ez elválaszthatatlan a politikai rehabilitációtól, annál égetőbb és annál kiáltóbb lesz az az ellentmondás, hogy akkor hát miért nem történik meg a jogi rehabilitáció? Ez a diszkrepancia egyrészt a jogi helyzet, másrészt az erkölcs, valamint a politikai értékelés között idővel tűrhetetlenné válik. Hogy néz az ki, hogy mindenki tisztel egy háborús bűnöst, politikusok állnak ki hivatalosan mellette, ugyanakkor Esterházy jogilag és papíron még mindig a lehető legsúlyosabb elítélést hordozza! És akkor megkerülhetetlenné válik az a kérdés is, hogy vajon miféle jogrend az, amelyik nem engedi a rehabilitálást! Az egész Esterházy-probléma magvához és nehézségeihez itt érkezünk el, amikor megnézzük, mi az a jogi burok, ami védi, ami tabuvá teszi, hogy hozzáférjünk a jogi rehabilitáláshoz? Mi az oka annak a határvonalnak, amely szerint Szlovákiában csak az 1948. február 25-e utáni ügyekben lehetséges elégtétel, semmisség, rehabilitáció; ami előtte van, az pedig érinthetetlen? Mi az, ami a népbíróságok ítélkezésének felülvizsgálatát lehetetlenné teszi? A szembenézéstől való ódzkodás, a bátorság hiánya ahhoz, hogy egy nép - itt Szlovákiáról, sőt Csehországról, pontosabban Csehszlovákiáról van szó - szembenézzen azzal a 239