Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2006
II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2006
Június 12. SÓLYOM LÁSZLÓ KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÜZENETE A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK ELŰZÉSE ORSZÁGOS EMLÉKHELYÉNEK ÉS EMLÉKMŰVÉNEK FELAVATÁSA ÜNNEPSÉGÉHEZ ( http://www.keh.hu/keh/kotelepitett nemetek emlekhelye.htm l) Tisztelt Megemlékezők! A mai megemlékezés az emberiességet helyezi vissza jogaiba. A magyarországi németek kiűzése sokáig tabu téma volt. A rendszerváltást követően rögtön elismertük, hogy a magyarországi németek 1944-től kezdődő elhurcolása, az azt követő internálások és a kitelepítés jogtalan és igazságtalan intézkedések sorozata volt, a svábok ártatlanul szenvedtek. A kitelepítetteknek is járt kárpótlás. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a kollektív büntetést kimondó 1945-ös törvényeket. Most már folyik a történelmi tények feltárása, s ennek nyomán lassan bekerülnek a köztudatba is az akkori események. Magyarországon soha nem gyökeresedett meg olyan felfogás a közérzületben, amely szerint a svábok elűzése igazolható lett volna a német hadsereg és a megszállás okozta háborús szenvedésekkel. Az az 1945-ben hozott rendelet, amely hazaárulónak és népellenes bűnösnek nyilvánította a Volksbund tagjait, és azokat, akik ismét felvették német hangzású családnevüket, a földbirtokok elkobzásáról szólt. Mindez rávilágít arra, hogy a kitelepítésnek elsősorban gazdasági indítékai voltak: egyrészt az állami földalap növelése a földosztáshoz, másrészt a szomszédos országokból Magyarországra menekült, illetve ide áttelepített - szintén elűzött - magyarok elhelyezése. Csakhogy, mint Bibó István már akkor rámutatott: ilyen úton megoldani a gondokat olyan erkölcsi kárt okoz, amely súlyosabb veszteség a rablott holmi gazdasági értékénél. De nem mentség a svábok elűzésére, hogy a győztes hatalmak etnikailag homogén államokban látták a stabilitás kulcsát; és az sem, hogy Közép-Európa más államai ki akarták használni a lehetőséget a nemzeti kisebbségektől való megszabadulásra, sőt hogy van olyan állam, amely a nemzetiségek akkori jogfosztását és kitelepítését máig jogosnak és igazoltnak tartja. Nekünk ma éppen az ellen a szellemiség ellen kell itt felemelni a szavunkat, amely úgy rendelkezett emberek sorsáról, mintha tárgyak lettek volna; ami százezrekben mért kitelepítési kvótákat határozott meg, községenként előre meghatározva a megbüntetendők számát, az elkobzandó házak és földterületek nagyságát. Történt mindez közvetlenül a háború után, amikor leértékelődött az élet, és általában az egyén is. Ma már iskolai tétel a háború utáni nagy emberi jogi reneszánszról beszélni mint a nácizmus és a háború embertelensége által kiváltott ellenhatásáról. Ez általában kétségtelenül igaz is, de nem fedheti el mindazt, ami mégis megtörtént; ami nem jelentett új szellemiséget, s ami tovább folytatódott az ötvenes évek 240
