Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2006

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2006

nyilvánosságban ismét megjelenhetett - az 1970-es évekre gondolok -, akkor a magyarországiak részéről az egységes kultúra átélése, pontosabban a határon túli kulturális hagyomány birtokba vétele történt. Ez a befogadás azonban - a XIX. századi hagyományt folytatva - szinte teljesen az irodalomra korlátozódott, illetve a népművészetre, kitüntetetten a népzenére és néptáncra. (...) Az irodalomban a régiek újra kiadásán túl persze a kortársaké volt a főszerep, s lehetett tájékozódni életérzésről, szellemi és társadalmi viszonyokról; és mindezt a nyelv egysége folytán a magyar irodalom újraegyesítéseként élte meg az itteni olvasó. Amenynyiben képzőművészetről volt szó, az is ebbe a keretbe illeszkedett; például Nagybánya kizárólag mint a magyar festészetnek egy korszaka aratott páratlan és tartós sikert; hogy a befogadott kultúra magyar-e, és hogy mitől és hogyan magyar, fel sem vetődött, hiszen természetes volt. A magyar és szomszédos rendszerváltások után is megmaradt az egységes magyarság vezérmotívuma, Magyarország magától értetődő főszerepével. A kiépülő intézmények és hivatalok is ebben a keretben maradtak. A kisebbségi lét különleges mivolta, igénye egy saját stratégiára, a többségi nemzethez való viszony mint alapvető kérdés alig látszik befolyásolni a megmerevedett intézményes kapcsolatokat. Most, hogy már tapasztalható, milyen tényleges hatása van az EUtagságnak, különösen az azzal járó nyitottságnak a magyar kisebbségi kérdéssel érintett országokban, másrészt hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amely nem tapasztalta meg az adminisztratív elnyomást, továbbá hogy nyilvánvalóvá vált a környező magyarság gyors fogyása az elöregedés, az asszimiláció és az elvándorlás folytán: át kell gondolni, hogyan képzeljük a magyar nemzet jövőjét. Ebben maguknak a kisebbségbe került magyaroknak a szándéka alapvető. Mit tud itt segíteni egy képzőművészeti kiállítás ebben? (...) Ez a kiállítás elementárisán felveti a kérdést: mitől magyar egy határon túli magyar festő vagy szobrász művészete? Szükséges-e ehhez valamilyen folklór-gyökerű, vagy egyéb, hagyományos kód, például stílusjegy, motívum, jelenléte? Elég-e, ha az alkotó magyarnak tartja magát? Kell-e hozzá „magyar" tájékozódási pont, a magyar kánon figyelembe vétele? Itt valóban megkerülhetetlen a működési hely szerinti állam művészetéhez való viszony is - már a képzéstől kezdve az érvényesülésig. Követelheti-e magáénak a területén működő művészt az illető állam? Ezeket a kérdéseket már Liszt Ferenctől kezdve Mednyászkyig fel lehetett vetni, és fel is vetették. Felteszi ezeket a kérdéseket ez a kiállítás is. Csakhogy ma a kérdés és a válaszok sokakat érintenek - túl a művészeten és túl a hasonló válaszutak elé állító tudományos pályákkal. Mindenkit érintenek, aki munkát és megélhetést, sőt felemelkedést keresve kilép a zárt nemzetiségi közösségből. Végül is az a kérdés, hogy ezek a közösségek milyen kultúrát preferálnak és hogy milyen feltételeket képesek teremteni. Ez már a kiállítás másik kérdéséhez: a kisebbségi esélyegyenlőséghez visz át. A kisebbségi képzőművészet tehát különösen élesen veti fel a többségi kultúrához való viszonyt, az integrációt és a kisebbségi azonosság vállalását. Az a kettős identitás, amelyet több kiállító művész vall, nagyon 223