Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 5. kötet

Iratok - IV. A Balkán-háború kiterjesztése. A jugoszláv—magyar örökbarátsági szerződés létrejötte. Magyarország részvétele a Jugoszlávia elleni támadásban (1940. november 23.—1941. április 9.)

megbeszélésénél a jugoszláv külügyminiszter ezt a megjegyzést tette, hogy a jugoszláv kormány az ingatlanok forgalmát a határ közelében a hadvezetőség kívánságára nemzetvédelmi okokból korlátozza. Amire a Miniszterelnök Úr azt válaszolta, hogy nem mi vagyunk a hibások abban, hogy éppen a határ közelében zárt tömegekben él a magyarság. A magyar községi jegyzők és esetleg szolgabírák alkalmazása, valamint a jugoszláviai magyar szövetkezetekre vonatkozó kívánságokra nézve is kilátásba helyezte a külügyminiszter, hogy kívánságainkat az illetékes jugoszláv tényezők elé terjeszti. A jugoszláv külügyminiszter a maga részéről a megbeszélések során csak egy konkrét kérdést vetett fel, nevezetesen a magyarországi és a jugoszláviai görögkeleti egyház közötti viszony rendezésének ügyét. Erre is csak általánosságban utalt anélkül, hogy kívánságát konkretizálta vagy a kérdés részleteibe belebocsátkozott volna. Mindössze azt hangoztatta, hogy a belgrádi patriarcha óhajtására hozza fel ezt az ügyet, aki nagy súlyt helyezne az egyházi viszonyok rendezésére. A maga részéről azt hiszi — mondotta — hogy ebben a tekintetben egyházjogi szakértőknek kellene összeülniök a kérdések, illetőleg a teendők megvitatására. A Miniszterelnök Úr ezt a javaslatot azonnal elfogadta, hangoztatva mégis, hogy felfogása szerint az egyházjogi vonatkozások rendezése a két kormányt közvetlenül érdekli. A maga részéről szívesen látná a kérdések rendezését anélkül, hogy ez a rendezés a két kormány közötti megegyezés formájában jutna kifejezésre. Ezt a felfogást Cincar-Markovic is magáévá tette. A Miniszterelnök Úr még utalt arra, hogy Hóman Bálint közoktatásügyi miniszter úr legutóbbi belgrádi látogatása során ez a kérdés már felmerült. A közoktatásügyi miniszter úrnak Belgrádban alkalma volt egy emlékezete szerint Jefic (utóbb kitűnt, hogy a helyes neve Janic*) nevű egyházjogásszal beszélni, akit a tárgyalásokba talán szintén be lehetne vonni. A szakemberek kijelölésénél a kormány szívesen közreműködik, de ha esetleg állami tisztviselő volna is a kiküldendő szakértő, ez nem tisztviselői minőségében tárgyalna, s így tárgyalásával semmiképpen sem obligálhatná a magyar kormányt. Az eljárás e módja ellen a jugoszláv külügyminiszternek sem volt kifogása, úgy hogy végeredményben oly értelmű megállapodás jött létre, hogy a két kormány közvetlen részvétele nélkül, de jóindulatú támogatása mellett lehetőleg mielőbb tárgyalások induljanak meg a görögkeleti egyházi kérdések tisztázására. Szóba hoztuk a jugoszláv külügyminiszter előtt a magyar—jugoszláv áruforgalom alakulását is. Különösen arra hívtuk fel figyelmét, hogy a Magyarország felé irányuló jugoszláviai export az utóbbi időben, sajnos visszaesett. Ennek a következménye, hogy Jugoszláviában immár 120 millió dínárnyi követelésünk van. Igen kívánatos volna tehát, ha a jugoszláv kormány megtenné a szükséges intézkedéseket a Magyarország felé irányuló export fokozására. E konkrét kérdések letárgyalása után a beszélgetés általános mederbe tért át. A jugoszláv külügyminiszter Bulgáriára vonatkozó híreink és értesüléseink iránt érdeklődött. Mindazt, amit ebben a vonatkozásban mondhattunk, már maga is tudta; hangoztatta, hogy jó ideje számol már azzal, hogy a német hadsereg Bulgárián keresztül fog vonulni. Hogy mi lesz ennek a további következménye, azt 887