Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 5. kötet

Iratok - I. A nyugati offenzíva hatása a magyar külpolitikára (1940. május 11.—1940. június 26.)

csaphatnak saját területére is. Ebben pedig az angol nem ismer tréfát. Az, aki az angol-szász mentalitást ismeri, és ilyenek sajnos, a kontinensen nem sokan vannak, jól tudják, hogy a fenyegetések és a veszély érzete az angolban nem félelmet, hanem elszántságot és az ellentállási eltökéltség megnövekedését hívják ki. Ez volt most is a lélektani reakció. A németek által a békés hollandi és belga államok elleni támadás indokolására felhozott ürügy átlátszósága, az ott alkalmazott új harci módszerek itt oly mérvű felháborodást és harci kedvet ébresztettek, hogy Churchill úr kormányalakítását mindenki valóságos ujjongással fogadta. Chamberlain urat mint önzetlen hazafit, aki félretéve minden egyéni szempontot a köz érdekében félreállt, mindenki nagyrabecsülte eme tettéért, de Churchill úrban látja most az angol elszántság megtestesítőjét. Mindenki tisztában van itt azzal, hogy a németek most megindított totális akciója a háború akut fázisba való lépését jelenti és hogy a németek ezt a háborút teljes erejükkel megvíva a legközelebbi hónapokban tervezik megnyerni, tehát ehhez igazodik is most az angol háborús politika. Ennek a teljes eréllyel való harcnak Churchill a megszemélyesítője, ki kabinettjét is csupa tárcájához értő, elsőrangú szakemberekből, vagy a tömegek bizalmát bíró politikusokból állította össze. A szövetségesek, mondják itt, most el vannak készülve arra, hogy Olaszország rövidesen beavatkozik a háborúba és erre teljesen felkészülve állnak, mint ahogy erre az eshetőségre már a múlt év őszén is számítottak volt. A Duna-medence és a Balkán államok helyzetét egyelőre nem látják imminensen veszélyezettnek, még talán az olasz beavatkozás esetére sem, de természetesen azt is lehetségesnek tartják, hogy egy Románia felé való német és egy Jugoszlávia felé való olasz támadás is bekövetkezhetik. Ez esetben Törökország szövetségesi hűsége felől biztosaknak látszanak lenni. Ami Hollandia helyzetét illeti, úgy Hollandia fegyverletétele itt nem okozott meglepetést, Belgiumot illetőleg pedig a nézet az, hogy a szövetségeseknek talán sikerül Belgium egy részében a német előretörést feltartóztatni. Számolnak azzal is, hogy a németek, kiknek taktikája a Maginot vonal megkerülése északon Belgiumon át, délen pedig Svájcon át, Svájcot is megtámadják, valószínűleg a norvég minta szerint azzal az ürüggyel, hogy védelmük alá helyezik a szövetségesek megszállását megelőzve. Az olasz beavatkozás esetére a franciák Algier—Runisból azonnal megtámadják Lybiát, míg Egyiptom a másik oldalon támadna ugyanott. Abesszíniát pedig a tenger felől elzárják és a szárazföldről pedig megtámadják. Azok, akikkel a háborús helyzet fejlődéséről beszéltem, úgy a Foreign Officeban, mint másutt, egyhangúan ama nézetüknek adtak kifejezést, hogy a szövetségesek számolnak azzal, hogy úgyszólván az összes még semleges kisebb kontinentális államok a háborúba be fognak vonatni, de ezt átmeneti eseményeknek tekintik, mert a nagy harc szerintük mégis a nyugati fronton, azaz a francia—német és a francia—olasz határokon fog eldőlni. Amerika beavatkozásával itt azon esetre számítanak, ha a szövetségesek léte az események folyamán komolyan veszélyeztetve lenne, mert az Egyesült Államok akkor már nem fogják tétlenül nézhetni azon nagy demokráciák végveszélyét, melyekhez ideológiailag is szoros rokonszenv fűzi őket. Amerika csendes támogatása máris a szövetségesek oldalán 133