Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 2. kötet

Iratok - II. Tárgyalások Magyarország és a kisantant között; a sinaiai konferencia; a genfi megbeszélések (1937. január 1—-1938. március 12.)

valamit elérnünk, ezzel nem leszünk mindjárt „jó barátok". De az európai béke és különösen a dunai államok békés viszonyainak szempontjából a közeledés megteremtésének kétségtelenül nagy jelentősége volna. Tisztában kell lenni azzal is, hogy katonai egyenjogúságunk elismerésének csak mérsékelt értéke van, mert hiszen ebben a tekintetben befejezett tényekkel állunk szemben. A közeledés megteremtése lényegében az ú.n. utódállamok kisebbségi politikáján és a kisebbségi sérelmek orvoslásán fordul meg. Feltétlenül szükség van arra, hogy ezen a téren legalább néhány pozitív lépés történjék. Éppen ezért a Bárdossy féle tervezet 2. pontján, illetőleg az ehhez a ponthoz tartozó függelékben felsorolt intézkedéseken van az egész kérdés súlypontja. A jugoszláv ministerelnök és a cseh külügyminister még Sinajában azt mondta Bárdossynak, hogy a megbeszéléseket Genfben fogják folytatni, sőt, mindketten kilátásba helyezték azt is, hogy ellenjavaslataikat még a genfi találkozás előtt eljuttatják a belgrádi, illetőleg prágai magyar követhez. Ez ugyan nem történt meg, de a megbeszélések folytatására ő (a külügyminister) most itt szívesen rendelkezésre áll. Persze nem korlátlan ideig, mert hivatalos teendői miatt a jövő héten feltétlenül vissza kell utaznia Budapestre. Éppen ezért tudni szeretné: számíthat-e arra, hogy a kilátásba helyezett ellenjavaslatokat itt megkapja s ha igen, mikor és hogy ezekben az ellenjavaslatokban speciálisan a román kormány milyen álláspontot fog elfoglalni a közeledés ügyének leglényegesebb elemei: a kisebbségi kérdés tekintetében? Antonescu válaszként hosszú magyarázatba kezdett. Azt fejtegette, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia a Magyarországhoz való viszony szempontjából más helyzetben van, mint Románia. Csehszlovákia számára egyetlen döntő — valósággal az államlétét érintő — kérdés van és ez a német kérdés. Emellett csak másodsorban jön tekintetbe a magyar kérdés. Ez a helyzet Jugoszláviában is, amelynek legnagyobb, legsúlyosabb problémája a horvát kérdés. Romániának azonban ilyen döntőjelentőségű belső problémája nincsen. A pártpolitikai ellentétek mellett egyedül a magyar kérdés kerül előtérbe, amelyet éppen ezért a román közvélemény sokkal élénkebb figyelemmel kísér, mint amilyen figyelmet kelt ugyanez a kérdés akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában. Ebből a helyzetből következik, hogy a román kormány számára lehetetlen, hogy a magyar kisebbség kezelésének tekintetében Magyarországgal szemben bármilyen kötelezettséget vállaljon. Elismeri, hogy a magyar kisebbség ügyeinek intézésében hibák és „ostobaságok" történnek. A román kormány kész arra, hogy ennek megszüntetésére és orvoslására megtegye a szükséges intézkedéseket, de a kormánynak — a román közvéleményre való tekintettel — még azt a látszatot is kerülnie kell, hogy ezeket az intézkedéseket a magyar kormány kívánságára hajtotta végre. Minden ilyen látszat rendkívül nehéz helyzetbe hozná a kormányt a román közvélemény nacionalista részével szemben. A kisebbségi kérdés tekintetében tehát türelmet kér a magyar kormánytól, az ezen a téren kívánt intézkedések el fognak következni, mihelyt a viszony jobb lesz Magyarország és Románia között. Egyébként véleménye szerint a kérdés rendezése Csehszlovákiával szemben sem lesz könynyű. Bárdossynak arra az ellenvetésére, hogy Krofta a reciprocitás követelésének felállításával tulajdonképpen már Sinajában elvben elfogadta azt, hogy a kisebbségi kérdést .247