Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 1. kötet

Iratok - V. Mussolini és Schuschnigg velencei találkozója. Fordulat Olaszország osztrák politikájában

Mikor én erre azt a kérdést intéztem Cianohoz, hogy ő ezt a felfogást osztja-e, utóbbi sietett megjegyezni, hogy az olasz—jugoszláv egyezmény csak a közös olasz—jugoszláv határokat biztosítja. Németországgal — Ciano szerint — Belgrád úgy politikai és gazdasági téren jóviszonyt tart fenn, de tudomása szerint titkos egyezmény a két állam közt nem létezik. Göring ugyan tesz erre néha célzásokat, de a porosz miniszterelnök túl nagy optimista és a politikát kissé primitív módon kezeli. Stojadinovic egyébként minden német-barátsága mellett nem mentes a pángermánizmustól való félelemtől és ezért az Anschluss megtörténte esetére szükségesnek találna egy olasz—jugoszláv—magyar—román összefogást. Stojadinovic igyekezett Cianot meggyőzni az olasz — román közeledés nagy előnyeiről. Á román hadseregről ugyan nem tart sokat, de nézete szerint a romániai nyersanyagot háború esetén nem lehet nélkülözni. Á magam részéről részletesen elmondtam Cianonak a magyar— jugoszláv közeledési kísérletek eddigi kudarcát, különösen kiemelvén, hogy ismert konkrét javaslatomat Stojadinovic először rendkívül melegen fogadta, néhány nappal későbben azonban azt nem találta kielégítőnek. Elmondottam azt is, hogy a jugoszláv miniszterelnök szavait nem mindig az igazsághoz való ragaszkodás irányítja. Így például authentikusan meg van állapítva, hogy a kis entente szövetségeseinek a jugoszláv—olasz tárgyalásokról állandóan valótlanságokat mondott és ezért feltételezhető, hogy másokkal szemben is hasonló módon jár el. Nagyon bizalomgerjesztőnek az ilyen magatartást a legjobb akarattal sem lehet minősíteni. Egyéni benyomásom szerint ügyesen lavíroz a két európai hatalmi csoport között, de nem fogja magát véglegesen lekötni, míg az erőiszonyokkal nincs egészen tisztában. Mindennek dacára az olaszok és németek kívánságainak megfelelően hajlandók vagyunk továbbra is a Belgrádhoz való közeledésre, bár tisztában keJl lennünk azzal, hogy a helyzet bonyolultabbá vált, mióta Stojadinovic a kis entente nyomására arra kötelezte magát, hogy Magyarországgal csak a két kis entente szövetségesével közösen és egyidejűleg egyezik meg. Ennek az a következménye, hogy a Belgráddal való esetleges megegyezést ki kellene terjeszteni Csehszlovákiára is, ami sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volna ínyére. Ebből a labirintusból nem könnyű kiutat találni. Legjobb volna talán a kérdést néhány hónapig nyugodni hagyni és bevárni, hogy vajon Stojadinovic úgy az olaszok, mint a lengyelek szerint meglevő elvi hajlandósága a velünk való kibékülésre tényleg fennáll-e még. Megnehezíti ezen terv gyakorlati megvalósítását az a körülmény, hogy a nehéz helyzetben levő csehszlovák kormány folyton sürgeti egyenjogúságunk elismerése érdekében a tárgyalások megkezdését és nem lesz könnyű dolog ezekkel a javaslatokkal szemben állandóan a merev negáció álláspontjára helyezkedni. Ciano azon kérdésére, hogy elvileg hajlandó volnék-e Prágával megegyezni, azt válaszoltam, hogy ez a megegyezés sem szívügyünk, sem politikánk célját nein képezi és nézetem szerint csak akkor jöhetne létre, ha Prága a kisebbségi kérdésben vagy más téren nagv előzékenységre volna hajlandó. Ciano többször hangsúlyozta, hogy egy magyar—cseh megegyezés Berlinben rossz benyomást tenne. Ezekre közöltem vele, hogy Hodzsa 425