Kolumbán Vilmos József: A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 5.) Kolozsvár 2007.
Beszterce vidékének reformációja
6 Beszterce vidékének reformációja lan magyar vármegyéhez tartozott, tehát jogi státusuk alakulásában ez is jelentős szerepet kapott. A nagysajói és a tekei káptalan kiváltságlevele Az 1564. évi különválás után a tekei és a nagysajói káptalan helyzete tisztázatlan maradt. Alesius Dénes magyar püspök 1577-ben kiadott levelében elismerte és megerősítette a szászok alkotmányos jogait és kiváltságait. A 20 articulusból álló kiváltáságlevél {Statuta) kizárólag a magyar püspök joghatósága alá tartozó szász gyülekezetek és a magyar egyházvezetés viszonyát rendezte a következőképpen. 7 Az első négy pont az esperesválasztást, és annak hatáskörét írta körül, óriási tekintélyt és hatalmat adva a mindenkori dékán kezébe. Az ötödik pont az iskolamester választásáról rendelkezett. A hatodik, nyolcadik, kilencedik pont a papi fizetés kérdéskörét tisztázta, a 11-13. pontok pedig a mesterek és a lelkészek egymáshoz való viszonyulását. Házasságkötést, rokonházasságot és a házassági eskükötelezettséget a 15-17. pontok foglalták össze, míg a 18-19. az évi két vizitációról és annak mibenlétéről rendelkezett, a 20. a kiváltságok megtagadóit fenyegette meg.* Az Alesius-féle levelet a későbbiekben több uralkodó is megerősítette. Első ízben Báthori Kristóf 1578-ban, Báthori Zsigmond 1593-ban, Bethlen Gábor 1615. április 3-án. Ez utóbbi alkalommal a kiváltságlevelet Lips György tekei pap és a két káptalan közös esperese, Rufinus Mátyás vajolai pap és Verner Gáspár terjesztették elő. Mária Terézia a Gubernium révén 1744. május 28-án Disznajón ismét megerősítette a másfél évszázados kiváltságokat. 9 A dézsma ügyében Báthori Zsigmond adott kiváltságlevelet (1593. május 8.), majd Báthori Gábor további engedményeket adott a két káptalan papságának. Az előírás szerint a pap által használt földek dézsmamentesekké lettek, és bérkiegészítésként megkapták a falvak dézsmájának egynegyedét is. 1 0 A nagysajói káptalan fontosabb gyülekezetei A nagysajói káptalan Doboka vármegye déli részén lévő szász gyülekezeteket foglalta magába, amelyeknek egy részéből az idők folyamán kihaltak vagy elköltöztek a szászok. Az elnéptelenedési folyamat a 18. században tetőzött, amikor az addig szász többségű káptalan etnikai és felekezeti összetétele a magyarok javára billent, ugyanis a német ajkú lakosság Beszterce vidékére húzódott vissza. A kiüresedő falvakba magyarok és románok költöztek, sok esetben megörökölve a szász egyházi vagyont is. A káptalant alkotó gyülekezetek reformáció kori számáráról nem maradt fenn adat. Az első pontos információnk az 1621. évi német nyelvű vagyonösszeírásból származik ( Consignatio inventariorum seu bonorum cuiusque ecclesiae parochiae scolaeque in capitulo Nagysajoiensis), amelyben a gyülkezetek vagyontárgyait sorolták fel. A protokollumban szereplő gyülekezetek a következők: Sajómagyarós, Alsóbalázsfalva, Alsóbudak, Simontelke, Nagysajó, Felsőbalázsfalva, Ovárhely, Galacfalva, Arokalja, Aranyosmóric, Szentmáté, Szászújfalu, Szentjakab, Bödön (Buda), Kentelke, Szászcegő, 6 Névkönyv 1888. 23., Musnai László: Teke monográfiája. Kolozsvár 1999. 55. (A továbbiakban: Musnai) 7 A kiváltságlevelet Szabó Károly fordította le. Teljes szövegét lásd: Névkönyv 1888. 24-32. 8 Névkönyv 1888. 30. 9 Musnai 55. 1 0 Névkönyv 1888. 31., Musnai 56.
