Kolumbán Vilmos József: A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 5.) Kolozsvár 2007.
Ötvösmunkák és ónedények a Nagysajói Káptalan - református egyházközségeiben (Kovács Mária)
Ötvösmunkák és ónedények 357 A nagysajói gyülekezetekben őrzött ötvöstárgyak nem remekmüvek, mestereik jobbára ismeretlenek, nem tudjuk műhelyhez kötni, így feltételezzük csupán, hogy a kevésbé ismert besztercei ötvöscéh tagjainak alkotásairól van szó. A jeggyel ellátott ötvösmunkák esetében is csak feltételezzük a kolozsvári, besztercei, nagyszebeni származást, amelynek okát a részben olvasható és a feloldatlan mesterjegyekben látjuk. Ónedények Az ónmüvesség kutatása szempontjából az egyházi gyűjteményeknek döntő jelentőségük van, mivel sok edény maradt fenn a nagy ónmüves központok piackörzetébe tartozó falusi református templomokban. A Nagysajói Káptalan hat gyülekezetének templomi felszerelései között máig ott találjuk a kannákat, kenyérosztó tányérokat, kelyheket. A református egyházban az úrvacsorai bor tárolására ónkannákat használtak. A református gyülekezetek keresztelő készletei a 17-18. században ónból készültek, a nemesfémből készült keresztelőedények csak a 18. század második felében jelentek meg. Az úrasztali boros kannákkal összehasonlítva, a keresztelőkannák csupán méretükben különböznek, így előfordul, hogy olykor boros edényként, más esetekben viszont keresztelőkancsóként használták. A 18. század végén jelent meg egy jellegzetes ón keresztelőedény, amely a nemesfémből készült keresztelőkancsók formáját vette át. A nagysajói gyülekezetek úrasztali felszerelései között a legnépesebb csoportot a boros és keresztelőkannák alkotják, amelyek formailag is a legösszetettebb csoportot képezik. Az ónöntők a reneszánsz folyamán az ötvösségben elterjedt kannatípusokat vették át és fejlesztették tovább. A 16. században a karcsú, magas, hengeres, lefelé kissé ívesen szélesedő kanna terjedt el, amely a 17. század első felében is kedvelt forma maradt. A 17. század második felében jelentek meg a zömök testű, hengeres kannák, amelyek különösen a szász városok műhelyeire jellemzők; ez a forma a 18. században is továbbélt. Ezt a két alaptípust fejlesztették tovább, kiöntővel ellátva újabb formát hoztak létre. A fejlődés irányát jelzi a kanna felületének tagoltsága is, a korai példányok sima felületétől a későbbi vésett övekkel tagolt, majd öntött gyűrűkkel ellátott felületekig. 7 1 A Nagysajói Káptalan gyülekezeteiben őrzött úrasztali kannák díszítését tekintve elmondhatjuk, hogy a legtöbb felülete díszítetlen, a kilenc kannából kettő felületét díszíti vésett és flechelt növényi ornamentika. A díszítés növelte az edény értékét. Valamennyi díszítés szigorúan szerkesztett, egy tengelyhez viszonyítva szimmetrikusan helyezkednek el a motívumok. A kutatott emlékanyag kannái közül a cegőtelki és újősi kannák felületét borítja növényi ornamentika. A két kanna ornamentikája azonos: vázába helyezett központi bazsarózsát szimmetrikusan szerkesztett, ívesen hajló indán egymást váltják a különböző levélpárok, a kompozíció hangsúlyos elemeit az aszimmetrikus tulipánmotívumok alkotják. A vésett és flechelt díszítés mellett öntött ornamentikával is találkozunk, elsősorban a kannák fenekén elhelyezett fenékrózsákon, valamint a kannák fülének féldomborművein. A Nagysajói Káptalan egyházközségeiben az öntött fenékrózsával ellátott kannák száma jelentős, a vizsgált kilenc kanna közül öt kannán helyeztek el fenékrózsát. Motívumaikat, a fenékrózsák legszélesebb változatát a vázába helyezett, felívelő leveles ágakból és virágokból szerkesztett csokrok alkotják. Ennek változatai a reneszánsz vázába helyezett csokrok, az olaszkorsóból kihajló apró leveles indák, amelyek egyszerűbb változatai ismétlődnek az elemzett kannákban. A reneszánsz vázába helyezett csokrot ábrázoló, központi tulipánból, 7 1 Németh Gábor: Felső-Magyarország ónművessége a XVI-XVII. században. Egyházi használatban lévő ónedények, különös tekintettel a kassai kannagyártó céhre. In.: Müvészettörtőneti Értesítő. 1981.3. szám, 178-179.
