Kolumbán Vilmos József: A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei Aldoboly - Zalán (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 3.) Kolozsvár 2005.
Lectori salutem!
6 Lektori salutem! rálni is tudták az elutasított teológiai áramlat bizonyos „ártalmatlan" elemeit. Szilvásújfalvi Anderkó Imre, nagyváradi református esperes világi törvényszékre került és bújdosásra kényszerült, tehát kidobta magából a lelkészi rend, amikor independentizmust kezdett hirdetni és az egyházi (nemesi) rend egzisztenciájára tört azzal, hogy hirdette: nem kell egyházi szerkezet (egyházmegye és esperes, egyházkerület és püspök stb.), elég, ha lelkész, presbitérium és gyülekezet hármas egységében él a keresztyén közösség. Szinte hasonló sorsra jutott Tolnai Dali János is, aki többnyire ugyanígy gondolkodott, és akit épp a már említett szatmárnémeti nemzeti zsinat ítélt el elvei miatt, de amely zsinat minden további nélkül elfogadott sok olyan puritán elképzelést, amelyben nem látott egyértelmű fenyegetést a rendi szerkezet felszámolására. Minden jel arra mutat tehát, hogy a 17. századi református egyház alapjában véve úgy működött, mint a nemesi rend és társadalom (s talán nem csak ebben a században, hiszen még az 1824. évi székelyudvarhelyi zsinat is ágyúdörgésekkel kezdődött és egész lefolyásán magán viselt a nemesi rend gyűléseire emlékeztető számos jelet). Mindenképpen megérné a kérdést ebből a szempontból is megközelíteni, akár egy doktori dolgozat erejéig is. Azt szoktuk mondani, hogy a szegényebb sorsú falusi ifjak tudományukat nemességre váltották, vagyis bekerültek a lelkészi rendbe, és ez volt az egyetlen lehetősége kiemelkedni az alsóbb társadalmi rétegből (sok gyülekezetnek zsellérei is voltak!). Ez elméletileg így is volt, de azt már igen kevesen tudják, hogy miképpen történt meg ez a gyakorlatban, melyek voltak azon feltételek, amelyek ezt lehetővé tették, mi volt azon gazdasági alap, amelyre mindez ráépülhetett? Ha nagyon közérthető akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az egyházmegye vizitációs bizottsága akkor, amikor a világi karhatalom bevonásával szigorúan őrködött az egyházi vagyon fölött, annak meglétét évről évre a legpontosabban számon kérte, gondozását hozzáértő szakemberekre bízta és általuk gyarapította, eltulajdonítását minden eszközzel megakadályozta, akkor nemcsak a helyi gyülekezet vagyonát védte, hanem egyben saját nemesi rendjének patrimóniumát is (épületeket, földeket, erdőket, fluiditást, kamatokat, adókat stb.). Nos, a Sepsi Egyházmegye vezetősége a vagyonösszeírást és -nyilvántartást annyira fontosnak tartotta, hogy különálló protokollumot nyitott erre, és ide jegyezte a nemesi rend létezése tárgyi feltételeinek biztosítékait. Tette mindezt talán azért épp a Székelyföldön, mert itt mindig is nagy érzékenység mutatkozott a köznemesi státus kérdésében. Azt hiszen nem kell bizonygatni, hogy a lelkészek nemesi státusát illetően a mai helyzet lényegesen más. Akkor mégis miért lehet egyáltalán aktualitása ennek a vagyoni kataszternek? Nyilván önként adódik a válasz: kultúr-, társadalom- és egyháztörténeti felhasználhatósága mellett részben a kommunista időben elkobzott egyházi vagyon rekonstruálása szempontjából lehetnek rendkívül hasznosak ezek az összeírások, hiszen annak idején az ateista államhatalom semmiféle átadási-átvételi leltárt nem készített és nem hagyott hátra az elvett vagyonról, a kollektív emlékezet pedig nem őrizte meg pontosan az egyházi vagyon topográfiai adatait. A visszaigénylések korszakában tehát lényegesen felértékelődnek az effajta lajstromok. E bevezető végén hadd fejezzük ki köszönetünket azoknak, akik e könyv megjelentetését valamilyen formában segítették. Mindenekelőtt köszönjük a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (személy szerint Nicolae Bocsan rektor), illetve az Erdélyi Református Egyházkerület Gyüjtőlevéltára (név szerint Sipos Gábor) és Ősz Sándor Előd támogatását és segítségét. Köszönjük a meglátogatott gyülekezetek lelkészeinek, hogy körutunk alkalmával rendelkezésünkre álltak (itt külön köszönjük Egyed Sándor oltszemi és Kovács Levente kökösi lelkészek egy napra terjedő kalauzolását, illetve Buzogány Ákos lelkes hozzájárulását az illusztrációk elkészítéséhez). A könyv tulajdonképpeni publikálását megelőző technikai munkák során értékes tanácsokat kaptunk Bálint Lajos műszaki szerkesztőtől, és sürgetésig menő biztatást Tonk István főgondnok-igazgató úrtól, amelyekért külön köszönet. Buzogány Dezső
