Buzogány Dezső - Ősz Sándor Előd: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere 3. Marosnémeti-Zejkfalva (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2-3.) Kolozsvár 2007.
Az egyházközség, mint gazdasági intézmény
26 Az egyházközség, mint gazdasági intézmény gedhetetlen, gyermeteg általánosítással, papi propaganda-nyelvezettel, műkedvelő esetlenséggel. 18 0 Az egyházat támogató világi őseink bölcsességét dicséri az, hogy egy adott ponton túl mentesítették a lelkészt az anyagiakkal való vesződés terhe alól, és külön intézményt hoztak létre az egyház mindennapjaiban jelentkező anyagi természetű ügyek intézésére. Hosszú ideig a mindenkori gyülekezeti lelkész feladata volt felügyelni az egyházközség tulajdonában lévő ingó és ingatlan vagyon használatát és értékesítését. A középkori egyháztól örökölt, de az idők során adományok és vásárlások útján is gyarapított református egyházközségi vagyon többnyire a lelkész ellátását szolgálta, és gyülekezettől függően eléggé tisztes, sok esetben pedig kifejezetten jómódú megélhetést biztosított számára (bár szép szerével akadnak ellenpéldák is). A lelkésznek nemcsak a státusa volt nemesi; kúriaszerü lelkészi lakás és sok esetben tekintélyes vagyon fölött rendelkezve e státushoz méltó gazdasági hátteret is kapott. (A rendi társadalom keretei között ezt természetesnek tartották, megszokott és elfogadott dolog volt.) E vagyon adminisztrálásában őt több egyházközségi tisztségviselő segítette: a gondnok (curator, helyenként a vicecurator is), az egyházfi (aedilis), a „választott emberek" (esküdtek, consistorium, presbitérium?). 18 1 Vagyonkezelő tisztség és testület Gondnok Világi személy megjelenése az egyházi vezetésben a 17. század második felének specifikuma. A Geleji-kánonok nem rendelkezett a gondnoki intézményről, a 100. kánonban csak az egyházfiról van szó. A tisztség megszületése a református egyházban szorosan összefügg a református főrendek azon törekvésével, hogy nagyobb vezető szerepet vállaljanak az egyházkormányzat legmagasabb szintjén, elsősorban a gazdasági irányítás területén (e törekvés először a nagyenyedi kollégium vezető testületében feltűnő, feles számú világi gondnok megjelenésében, majd a Főkonzisztórium megalakulásában öltött testet). A tisztséget már 1702-ben említik, amikor a Gyulafehévárra kiszállt generális vizitáció, látván, hogy az ottani eklézsia adversariusoktól minden úton-módon impediáltatik [akadályoztatik], így döntött: az egyházi szolgák mellett az egész gyülekezet, főképpen megyebíró uramék, cum suis juratis et aedilibus fortiter adsistáljanak [az esküdtekkel és egyházfiakkal szilárdan álljanak ki] és bátran azobiak resistáljanak. A közlésben felfedezhetjük a már kialakult és a teljes 18. századra érvényes egyházközségi struktúrát: egyházi szolga (lelkész), megyebíró (gondnok, curator), aedilis (egyházfi), juratus (esküdt, a helyi consistorium tagja, presbiter?). Ugyanez a vizitáció szabta a helyi gondnok feladatául, hogy colláltassa [műveltesse meg] az egyházközség földjeit és ratiocináljon [adjon számot róluk], gondosan őrködjék az egyházközség erdeje fölött, ha pedig azt valaki jogtalanul használná, büntesse meg. Emellett jogában állt a zálogoltatás is, a nemes embereket kivéve, 18 0 Gondolunk itt elsősorban Veress Lászlónak Az Út 2004/2. számában megjelent írására (Egyház és anyagiak). 1 1 A presbiter, presbitérium szó után a kérdőjel azt jelzi, hogy nem igazán vagyunk meggyőződve afelől, hogy az akár presbitériumként is emlegetett testület valóban rendeltetésének megfelelő feladatot látott-e el vagy sem ebben a korai időszakban. A gyülekezeti ügyintézés differenciált világában, amikor a vezetőtestület paritásos alapon, fele-fele arányban irányította az egyházközség anyagi és lelki életét, a testületnek fenntartott rendeltetésszerű működés igen kétséges, nem beszélve arról, hogy a korabeli jegyzőkönyvekben szó sincs a klasszikus értelemben vett presbitérium speciális feladatáról, amely az egyházfegyelmezés területén talált volna rendszeres, programszerű megvalósulást.
