Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - K. Horváth Zsolt: Társadalmi kirekesztés és a "saját idő"
90 Mentalitástörténet K. Horváth Zsolt Magyarországon az „ötvenes évekről” való beszéd közbeszéd tárgya, mégis úgy vélem, ez esetben nem lehet szó az „emlékezet túlcsordulásáról”, inkább a kollektív emlékezet által fenntartott, s a „hivatalos történetírás” által korábban megkonstruált múlt-kép konfliktusában írható le a probléma. A személyesen előadott „emlékezetmegőrző”7 folyamatok során az adott eseménysor megélői gyakran úgy érezték, hogy az általuk előadott elbeszélések historizálása, történeti feldolgozása során elvész a személyes tragédia valódi súlya, a történeti elbeszélésben való megjelenítés lényegesebben kevesebbet tár fel a személyesen megélt múlt borzalmaiból, mint azt a túlélők fontosnak tartanák. Ez a folyamat veti fel az emlékezet és a történelem közötti határ kijelölésének szükségességét. Pierre Nora - sokak számára programadó - tanulmányában8 alapvető különbséget tesz a megélt esemény személyes lecsapódása (emlékezet) és a között a szellemi tevékenység között, mely azt értelmezhetővé teszi (történelem).9 S míg az emlékezet-kutatók tagadják, hogy lenne spontán, önmagát gerjesztő, nem-szervezett és nem irányított emlékezet,10 11 addig írásában Nora idealizálja az emlékezet jelentőségét, „számára az egyéni emlékezet személyessége, a megélt tapasztalat mélysége és hitelessége kínálja a múlt reprezentációjának ideális lehetőségét: az egyéni emlékezetben őrzött múltkép a személyességen keresztül birtokolja a megjelenítéshez szükséges autoritást”.11 Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az emlékezések szinte kizárólag a kutatók kezdeményezése nyomán jönnek létre, így - Braun Róbert nyomán - azt mondhatjuk, hogy „az emlékezet nem a múlt személyesen őrzött élő »valósága«, hanem egy, az emlékezők, az emlékezetet rögzítők és a kulturális tér egyéb szereplőinek [...] interakciója folyamatában alakuló, változó képzet.”12 Ez voltaképpen rendkívül problematikussá teszi az oral history-elbeszélések „hitelességét” is. Ahogyan Renaud Dulong könyvében fogalmaz, „a tanúságtétel [témoig- nage] egy - az elmesélt esemény révén megerősített - elbeszélés”,13 következésképpen az észlelés - emlékezés - elbeszélés képlékeny, idővel változó, egymást is befolyásoló hármassága határozza meg azt, s így a szemtanú és a történeti tanúságtétel ismeretelméleti státusza felettébb komplikált kérdéssé válik. 7 E fogalomhoz lásd Connerton, P. 1991. 41. 8 Nora, P. 1984. Recepciójához, a teljesség igénye nélkül lásd Ozouf, M. 1993.; Krakovitch, O. 1994.; Le Goff, J. 1994.; Krause, A. 1994. 9 Nora, P. 1984. XVili: „...franciául csak egy szó van, mely a megélt történelmet és az azt értelmezhetővé tevő szellemi tevékenységet jelöli, (melyet a németek Geschichte és Historie szavakkal különböztetnek meg.)” Nota bene: ez nem egyedül Pierre Nora történelem-szemléletére jellemző, hanem az Annales harmadik nemzedékének egészére. Vö. Certeau, M. 1974. 34. 2. jegyzet; Certeau, M. 1975.; Stoianovich, T. 1976.; valamint Krause, A. 1994. 462. 10 Mayer, A. J. 1992.27. 11 Braun, R. 1995. 62. Kiemelés: K. H. Zs. 12 Braun, R. 1995. 63. 13 Dulong, R. 1998. 11.
