Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Mi és mások - Erdész Ádám: Félelem és remény az összeomlás árnyékában
132 Mentalitástörténet Erdész Ádám magyar társadalom átélte azt, hogy a lakásrekvirálást elrendelő tisztviselőtől a repatriáló vonat kerekét utoljára megkopogtató vasutasig mindenki számára adott egy kis játéktér, amelyet maga ellenőriz s amelyet jövedelemszerző forrásként használ. Az elemzett naplóban számos olyan szituáció leírását olvashatjuk, amely kisebb-nagyobb vesztegetési pénzek átadását írja le. E jelenetek egyik oldalon egy csiszolt, s a résztvevők számára világosan kommunikált összjátékot mutatnak, míg a másik oldalról érkezett szereplő, a magyar fél, ezt a kommunikációt sem nyelvi, sem tartalmi szinten nem érti. így a helyzet gyakran konfliktussá alakul, de ha a gyakorlati megoldás - a pénz átadása révén - sikerül is, a magyar fél többnyire a kiszolgáltatottság és a megalázottság érzését viszi magával. Egyfelől a politikum terétől a lakások ajtaján belüli személyes szféráig a félelem, a szorongás különböző fokozatainak jelenlétét érzékelhetjük, másfelől a naplóbejegyzések a remény meg-megújuló fellobbanásairól is tudósítanak. A remény ugyanúgy a bizonytalanság, az információhiány közegében termett meg, mint a félelem - csak jóval kevesebb volt a valóságmagva. A remény egyik forrása, kiváltképp az 1918 utáni időben, a szinte állandó csodavárás volt. Egy jellegzetes kis történet Márki Sándor előadásában: „Éppen ebédhez ültünk, mikor egy » Vienna« jelzésű repülőgép ment át a házunkon s egy kis csomagot dobott le a szomszéd tanítónőképző kertjében; a gyerekek azonnal áthozták s az éppen hazaérkező Szerb Miron román alezredes bontotta fel a kilőtt tölténybe dugott levélkét, melyben a bécsi román nemzeti tanács küldötte kéri az állomásparancsnokságot, hogy a leszállóhelyre autót küldjön. Ezzel az alezredes azonnal a rendőrségre ment s már szemben találta Popp rendőrfőkapitányt, ki a hírre jött (a Rozsnyayéknál lakó román tiszt értesítette); s így azonnal visszatért. Az utcáról sokan jöttek be hozzánk érdeklődni, mi van a cédulákon s kértek ilyen cédulákat, amilyenek persze nincsenek. Délután, hallom, már mégis azt beszélték, hogy ez állott rajtuk: »Türelem. Jön a segítség. Károlyi.« Mintha Károlyinak az egész idő alatt eszébe jutott volna, hogy legalább ilyen biztatásokkal vigasztalja a minden felől elzárt Erdélyt/”23 Az apró történet kerek, Márki a valóságmozzanatot és a nyomában keletkezett „hír” felröppenését is nyomon tudta követni. Számos hasonló hír járta be ezekben az években Kolozsvárt; 1919 nyaráig a frontokról érkezett „tudósítások” adtak tápot a reménykedésnek, később, a béke- szerződés megkötéséig, a diplomáciai tárgyalásokról érkezett kedvezőnek látszó információmorzsák generáltak reményeket, hogy azután a várt fordulat elmaradása miatt a bizakodás ellentétébe csapjon. Reménykedést indított el minden külföldi látogató is, ha tett egy biztató vagy legalább annak értékelhető gesztust. Ha egy Kolozsvárra érkező francia tábornok a magyar küldöttséget is fogadta s a küldötteket legalább meghallgatta, már szárnyra is keltek a támogatásáról szóló s mind kerekebbé váló történetek. 23 Metamorphosis, 1919. március 17.
