Wencz Balázs (szerk.): Évkönyv 2016-2017 - MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára Évkönyvei 24. (Esztergom, 2017)
Rainer M. János: 1956 - következmények, hatások és emlékezet
327 1956- KÖVETKEZMÉNYEK, HATÁSOK ÉS EMLÉKEZET Történelmi eseménynek a német fogalomtörténet legnagyobb mestere, Reinhart Kosseleck nyomán az elemi események olyan sorozatát (szekvenciáját) nevezik, amelyet egyrészt már a kortársak (majd a későbbi elbeszélők is) kellően jelentősnek tartanak, és amely kiváltotta a struktúrák döntő, tartós átalakulását.13 Ez a megállapítás hosszabb ideig formálódik. Egyáltalán nem biztos, hogy az utókor ítélete egybeesik a kortársak véleményével. 1989 után az 1956-os magyar forradalom történeti jelentőségét 1995-ben általában abban látta az új történetírás, hogy megrendítette a szovjet birodalmat, érvénytelenné vált a szovjet szocializmus politikai és filozófiai dogmája, és modellt adott arra a forradalmi népmegmozdulásra, amely véget vet a totalitarizmusnak. Ez jellegzetesen teleologikus magyarázat: 1956-ból egyenes út vezetett 1989-91-hez. A magyar forradalom e hosszú, struktúraváltó folyamat nyitánya. Mások szerint viszont - és magam is így gondolom - 1956 nem változtatta meg alapvetően a szovjet típusú rendszer struktúráit. A rendszer poszttotalitárius vagy autoriter szakaszáról szóló elméletek szerint a totalitárius intézmények és potenciálok változatlanok maradtak. A működtetés praxisa, stílusa más lett. 1989 nagy változásait nem lehet egyszerűen levezetni az ötvenes évek közepi eseményből. 1956 azonban, ha a struktúrákat tartósan nem is, de a struktúrák tapasztalatát megváltoztatta. Megváltoztatta a mentális keretet, a diktatúrát, mint lélektani állapotot. Ez az életvitel egyéni és közösségi stratégiáiban nyilvánult meg. Egyik alapvető tényezője, hogy a társadalom a rendszert tartósnak vagy időlegesnek gondolja. Ebben 1956 Magyarországon változást hozott: a kudarc arra a felismerésre vezetett, hogy együtt kell élni a szovjet típusú rendszer valamelyik változatával és a szovjet birodalommal. Magyarország másképpen tekintett a világra, mint előtte: reálisabban. 1956 véget vetett a reménynek, a csodaváró hangulatnak, amely abból indult ki, hogy amennyiben a magyarok fölkelnek a szabadságért, a demokratikus Nyugat majd felszabadítja az országot, vagy legalábbis hatékony segítséget nyújt. 1956 átélése maga volt a paradoxon: egyrészt arra mutatott, hogy a változtatás lehetséges, másrészt, hogy végső fokon, saját erőből, a nagyhatalmak ellenében/segítsége híján mégis lehetetlen. A kérdésről összefoglalóan lásd Gyáni Gábor: Történelmi esemény és struktúra: kapcsolatuk ellentmondásossága. Történelmi Szemle, 2011.2. sz. 145-161. o. 1956 historiográfiájáról bővebben lásd Rainer M. János: Az 1956-os forradalom jelentésváltozatai - az 50. évfordulón túl. Esemény és struktúra. In Kötél Emőke-Rainer M. János (szerk.): Esemény és narratíva. Történetiség - elbeszélésiek) - interpretáció. Budapest, 2013, Országos Széchényi Könyvtár-Gondolat, 107-117. o.
