Évkönyv 1995 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 3. (Esztergom, 1995)
Gerő András: Új zsidó múlt
oldalról is megfogalmazott politikai formuláját, a cionizmust Kevés és gyenge támogatást élvez - szuperpolgárosult értelmiségi a megfogalmazás, de tömeges egyetértő válasz a legelmaradottabb, legkevésbé polgárosult zsidóság köréből jön csak. Nem csoda, hiszen a "Zsidó állam" megjelenését megelőzően Magyarországon bekövetkezik a zsidó vallás recepciója s a kultuszkormányzat rendeletileg biztosítja a zsidó vallású gyerekek szombati iskolamentességét s jogukat arra, hogy ünnepeiken se kelljen az iskolát látogatniuk. (A rendelkezés - egy rövid ideig - a II. háború után is él. A magát ma demokratikusnak gondoló Magyarország sem tudja folytatni a "csak" liberális Csáky Albin 1893-as elgondolását) A disszimilációs kihívás és válasz a két háború között erősödik fel, hogy aztán a holocaust túlélői között immár tömeges visszhangot kiváltva 1945 után valóra váljék Theodor Herzl múlt század végi elképzelése. Az asszimiláció logikája indokolt és lehetséges - mi több: sikeres - volt A disszimiláció útja - egy későbbi fázisban indokolt lehetséges és sikeres volt Az integráció logikája azonban az asszimiláció és disszimiláció korában - sporadikus kísérletektől eltekintve - nem fogalmazódott meg oly erővel, mint az előző kettő. A legfőbb ok vélhetően abban áll, hogy az integratív kultúrafelfogás mérhetetlenül idegen volt a veszélyeztetettség logikájában formálódó s éppen ezért homogenitásra törekvő kelet-közép-európai nemzettudatok - s így a magyar nemzetfelfogás - számára is. Nem csak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúra számára sem volt nyitott az egyenjogú mellérendelődés lehetősége. Az ember itt vagy magyar, vagy nem magyar - azaz nem lehet többféle magyar, azaz nem lehet a magyarság egyszerre realitás és metafora. A múlt századi magyar liberalizmus sem pártolta a többes identitást és kulturális különneműséget - egyneműséget akart, csak éppenhogy a jogbővítés, jogegyenlősítés útján. A honi zsidóság is leképezte ezt a dilemmát s óvakodott attól, hogy saját azonossága kulturális modernizációját keresse - mert úgy vélte (alappal), hogy ezzel a jogegyenlőségét megkérdőjelező antijudaikus-antiszemita logikát támogatná. Pedig az integráció árnyalt és sokrétű folyamata nyilvánvalóan létezett, hiszen maga az asszimilációs folyamat sem zajlik le egycsapásra és a zsidó vallás - egész életformát átfogó - elvüágiasodott normái is más és más szubkulturális közegeket hoznak létre. A folyamat tehát - történeti-logikai úton beláthatóan - jelen kellett legyen, de nem artikuláltan, ha úgy tetszik: szavak nélkül. A hasonlóság és a másság keverékének időben is változó arányait a megnevezhetetlenség vette körül és sokirányú ön- és közhazugságokra ösztönzött. Az asszimiláns nem egyszer hiperasszimiláns lett magyarabb akart lenni a magyarnál. A disszimiláns úgy csinált mintha soha nem kötődött volna ehhez a kultúrához. Holott lehet, hogy valójában integrálódni akart ha ezt a történelmi folyamat és a folyamat fogalmi elgondolhatósága lehetővé tette volna a számára. Az integráció koncepciója és a politikum alatti, artikulálatlan realitása indokolt volt illetve lehetségesnek bizonyult. Megfogalmazása azonban eleddig nemigen volt posszibilis és erősen kétséges, hogy mennyire lehet sikeres egy már rögzültén kialakult asszimiláns és disszimiláns zsidóság között Mindenesetre úgy tűnik, hogy kísérlet történik rá - igaz, nem a múlt században, hanem most; akkor, amikor a
