Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)

Ortutay András: Falusi árvák helyzete a XVIII--XIX. század fordulóján, Bajnán

Az általános képből mindenképpen ki kell emelnem Szlávik Pál árva esetét. Apja, Szlávik Vitus nem szerepel sem az urbáriumban, sem az 177l-es összeírásban. A dicalis összeírás szerint 1795/6-ban mindössze egy ház után adózott. Viszonylag tekintélyes összeg, 153 f. 55 d maradt az árva apja után, amelyből egy összeget Szlávik Pál Esztergomban való tartására és ruházatára fizetett ki. A kölcsönvevők 1800-tól használták sz összeget, de viszonylag komoly kamatvisszafizetések szerepeltek 1806-ban. Szlávik Pál Esztergomban a gimnáziumba járt, ennek tartási kötelezettségeit az árvagyám az átlagnál jóval komolyabban vette. Szlávik Pál a későbbiekben nem tért vissza a faluba, útja származása és taníttatása miatt eleve mádfelé vezetett. Ha más módon is, de nem a nagy átlagra volt jellemző Neuman József árváinak, Katalinnak és Klárának a helyzete. A Neuman(n) család régóta kőművesként élt Bajnán. 1768-ban az urbáriumban Neumann Jánost írták össze, mint hazátlan zsellért és iparost. Az 1795/6-os dicalis összeírásban Neumann József iparos szerepel, már házas zsellérként, akinek a háza mellett 3 kapás szőlő után kell adóznia. A községből nősült, halála után maradt vagyonból kiadták felesége jussát, a két lányra 79 f. 33 2/4 d maradt. Az árvák számadását áttekintve első megállapításunk az, hogy az árvák vagyonának kezelésébe sem a földesúr, sem úriszéke nem szólt bele. Egyesetben történik az úri szék említése, egy másik esetben az uraság „al ügyvédje" leveléről történik említés. Az esetek nagy számához viszonyítva ez elenyésző számú. Egyértelműen megállapítható, hogy két évtizeden keresztül 1805/6 előtt az árvák vagyonának ügyét nem a földesúr, hanem a község intézte, olyan hatáskörrel, amelyre példát a mezővárosok, vagy a szabad királyi városok körében találhatunk. Mivel nem áll rendelkezésemre hasonló községi példa, így a bajnai gyakorlatot mindenképpen a községnek az általánosnál nagyobb, erősen hagyományőrző, keveset változó népességével, erős községi hagyományaival magyaráznám, avval a rokonsági hálóval, amely az egész falut összefogta. Jellemző módon az 1768-as urbáriumban 11 Pallagi, 6 Flórián, 6 Mónos található. A Sándor-család több községre kiterjedő uradalmának központja a XVIII. század végén Bajna volt. Ha az uradalom ilyen ügyekbe bele akart volna szólni, azt nyilván elsősorban Bajnán tette volna meg. Sem báró Sándor Mihály, sem a grófi címet elnyerő Sándor Antal nem akarta közvetlenül akaratát ilyen ügyekbe Bajna községre ráerőltetni. Bajnai kastélyuktól sem szakadtak el annyira, hogy földesúri tisztjeik erőszakos és az uraság elképzelésétől független politikát folytathattak volna Bajnán az árvák ügyében. Az árvaszámadás átvizsgálása több tanulsággal szolgál. Az első az, hogy árvának szt tekintették, akinek az apja meghalt. Az anya halálesete (ha az apa élt) csak akkor járt jelentőséggel, ha az anyának külön, elkülönített és a házassági szerződésben meghatározott móringja volt. Az vagy csak a lánygyerekcket érintette, de volt, amikor az összes gyerek számára elkülönítették az összeget. Úgy tűnik, ha a férj halála után az özvegy alkalmas volt arra, hogy a gazdálkodást az egész vagy fél telken tovább folytassa, nem került sor arra, hogy az árvák vagyonát a községi „árvák atyja" elkülönítse. Erre jó példa az, hogy özvegy asszony is kap kölcsönt az árvák „cassájából". Ha az apa és az anya is meghalt, de mostoha szülő is volt, mindenképpen intézkedett a község. Lehetővé tették a legidősebb fiúnak, ha kell, hosszú évek alatt kifizesse a testvéreit. Az általános gyakorlat az volt, hogy az árvák tőkéjét azonos arányban osztották meg a fiúk és lányok között. A házas zsellérek esetében lehetővé tették, hogy a „kótya-vetyére" kerülő házat a későbbiekben az árvák azonos összegen visszaválthassák, itt egyértelmű volt az elsőbbségük. Ezt megkönnyítette a gyakorlat, hogy a „kótyavetyén" elkelt ház, kenderföld, szőlő stb. teljes összegét nem fizették be, hanem jelentős részét eleve kölcsönként kezelték, ami után kamat járt. így a visszaváltást megkönnyítette, hogy nem a teljes összeg, hanem annak csak kisebb része volt kifizetve. Az árvák tőkéjének felhasználása egyértelműen utal erre a gyakorlatra. Hasonlóképpen biztos az, hogy a „kótya-