Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)
Szabó János: Az Esztergom vármegyei Közjóléti .Szövetkezet szervezete és tevékenysége (1942-1944)
Alapszabályuk szerint a közjóléti szövetkezetek célja a tagok keresetének és gazdálkodásának előmozdítása volt. Különösen készpénz- és anyaghitelekkel a megélhetésükben veszélyeztetett sokgyermekes családok önálló gazdasági létének megalapozását, és ezáltal a népesség szaporodásának előmozdítását akarták. (1 A szövetkezetek főbb kölcsöntípusait központilag határozták meg. (13) Kölcsön csak annak volt adható, aki más kölcsön terheit nem vállalta. A visszatérítés üteme a jutattásban részesülő család tényleges anyagi teherbíróképességéhez igazodott. A visszatérítés történhetett pénzben, munkában vagy természetben, de nemfizetés esetén, mint közadó, elvileg behajtható volt. (14) Építkezésre, ingatlanvételre 30 év volt a maximális kölcsönzési idő, ingóságra 10 év. Igen jelentős könnyítés volt az un. gyermekkedvezmény, amely szerint az 1-18 év közötti 4. gyermek után 10 %-ot, és minden további után újabb 10-10 %-ot kellett elengedni. Ily módon a teljes kölcsönnek maximum a 70 %-a volt elengedhető. A megélhetésükben veszélyeztetett, vagyis a kölcsönre jogosult családokat két mutató alapján határozták meg: vagyonunk maximum 5000 P lehetett, havi jövedelmük pedig nem haladhatta meg a havi 100 P-t. (A határok gyermekenként 2000, illetve 30-P-vel tolódhattak ki.) Az 194l-es népszámlálás alapján az OSZF 402.308 sok (négy vagy annál több) gyermekes családot tartott nyilván (1.965,596 együttélő gyerekkel). Közülük 332.694 családot (1.625.022 együttélő gyerekkel) nyilvánított „megélhetésben veszélyeztetetf-nek. A támogatók körét azonban egy további, a szubjektivitásnak tág teret engedő feltétellel még tovább szűkítették. A megélhetésükben veszélyeztetettek közül is csak az „arra érdemesek" kaphattak kölcsönt. (150 1938 és 1940 között volt néhány olyan fontos kísérlet az országban, amelyek tapasztalatait, egyes konkrét megoldásait az ONCSA illetve a későbbi közjóléti szövetkezetek nagymértékben hasznosítottak. Ilyenek voltak az 1938. évi hevesi, az Esztergár Lajos nevéhez fűződő 1939-es szatmári, baranyai és pécsi és a Magyary Zoltán nevéhez fűződő 1940-es Komárom megyei kísérletek. Mint az ONCSA-törvény másik fontos előzményére, sokan hivatkoznak ezen kívül a vármegyei szociális tanácsadók és közjóléti előadók 1939. évi pécsi országos értekezletére. Esztergom vármegye, aminek közjóléü szövetkezetét kívánom a következőkben bemutatni, a két világháború között Komárom-Esztergom közigazgatásilag ideiglenesen egyesített vármegye része volt. Az első bécsi döntés után azonban a két megye szétvált, a történelmi területén mindkettőt újjászervezték. Esztergom megye az ország legkisebb megyéi közé tartozott, mindössze két járásból és Esztergom megyei jogú városból állt. A Csehszlovákiától visszatért területen feküdt a Párkányi járás 28 községgel, 43.362 lakossal. Központja az Esztergommal szemben fekvő 4221 lelkes Párkány volt, amit Duna-híd kötött össze Esztergommal. A területileg kisebb Esztergomi járás 23 községében 52.690-en laktak. Több ipari és bányász centrumában a lakók száma megközelítette, sőt meghaladta a4.000-et. (Dorog: 8256; Tokod: 6381; Nyergesújfalu:4487; Sárisáp:3921; Csolnok:3845). Esztergom, a megyeszékhely lakóinak száma: 22.160 volt. 1930-ban a város lakóinak 25 %-a volt őstermelő. Az Esztergomi járásban ez az arány ugyanekkor 38 %, a Párkányi járásban viszont 72 % volt. (16)
