Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)

Kántor Klára: A nemesi genealógia fonásai a Nyitra vármegyei levéltárban

Anyakönyvek (Matricula) A leszármazás bizonyításának elsődleges és forráskritikai szempontból is legbiztatóbb forrása az anyakönyv. Adatárnak hitelességét elsősorban az támasztja alá, hogy az anyakönyv vezetése pusztán nyilvántartási s nem pedig közvetlen genealógiai célokat szolgált. Alkalmanként mégis találkozunk pontatlan adatokkal (pl. a születést bejelentő tanúk hibás adatokat közölnek a szülőkre vonatkozóan), s az ilyen eseteket csak több forrással lehet korrigálni. Az anyakönyvek két nagy csoportja az egyházi és állami anyakönyvek. A katolikus egyház az anyakönyvezetés szükségességével már a II. lateráni zsinaton, 1139-ben foglalkozott, de bevezetéséről akkor nem született döntés. Az 1515-ös veszprémi zsinat ugyancsak napirendre tűzte a kérdést, de végleges csak az 1545-1564 között tartott tridenti zsinat rendelkezett az anyakönyvvezetésről. A zsinat kétféle anyakönyvet említ: a kereszteltek anyakönyvét (liber baptisatorum), melybe a keresztelt és keresztszülők nevét, a keresztelés időpontját, ül. a házasulok anykönyvét (liber copulatorum), melybe a házasulok és tanúik nevét valamint a házasságkötés helyét és idejét vezették be. Az 1614-ben kiadott Rituálé Romanum már ötféle anyakönyvi nyilvántartást írt elő. A fenti két típust kibővítették az elhaltakról (liber defunctorum), a bérmál iákról (liber confirmandorum) és az egyházközség tagjairól vezetett (liber de statu animorum) anyakönyvekkel. Ez időtől kezdve kötelezték a plébánosokat nemcsak a keresztelés, de a születés időpontjának bejegyzésére is. Az anyakönyvezés fontosságát felismerve II. József Türelmi Rendeletében három típusú anyakönyv vezetésére kötelezi az egyházakat: születési, házassági és halálozási; s egyben elismeri az egyházi anyakönyvek közhitelű bizonyító erejét. A protestáns egyházak anyakönyvezése helyenként már a 17. században megkezdődött, közjogi jelleggel sokáig nem bírtak. Ül. Károly 1730-ban úgy rendelkezett, hogy felettük a katolikus papok gyakoroljanak felügyeletet, s habár a Türelmi Rendelet ezt megszüntette, de 1785-ig gyakorlat maradt az evangélikusok katolikus anyakönyvbe történő bevezetése. U. József 1787-es rendelkezései hatálytalanították az evangélikus lelkészek azon kötelezettségét, hogy a keresztelést bejelentsék a katolikus plébánián. Megengedte önálló anyakönyvek vezetését is számukra, majd a vallásról szóló 1790. évi 26. tc. visszamenőleges hatállyal elismerte a protestáns egyházak anyakönyveinek közjogi jellegét. Az országgyűlés az 1827. évi 23.tc.-kel jóváhagyta azt az 1826. január 17-én kelt királyi rendeletet, amelynek értelmében valamennyi felekezet papjai köteleztettek az anyakönyveket két példányban vezetni, s a másodpéldányt minden év végén lezárva, a szolgálóbíró által is hitelesítve annak hivatalán keresztül az illetékes törvényhatóságnak átadni, amely levéltárában helyezte el. Hiteles másolatot az eredeti, plébánián maradt példányról kellett kiadnia a plébánosnak, a hitelesítésben azonban a szolgabíró és egy esküdt is részt vett pecsétjével és aláírásával. Amennyiben ez elmaradt, nem tekintették hitelesnek a kivonatot. így pl. előfordult, hogy a vármegye - a tiszti ügyész javaslatára - azért halasztotta el a nemesség kihirdetését, mert az anyakönyvi kivonat nem felelt meg a fenti formaságoknak. A törvényhatósági másodpéldányról abban az esetben lehetett másolatot kiadni, ha az eredeti elveszett, vagy megsemmisült

( J A nyugat-európai, polgárosodott államok példája nyomán került sor az 1894. évi 33. tc. értelmében az állami anyakönyvezetés bevezetésére. A törvény 1895. október 1-én lépett hatályba, megszüntetve ezáltal az egyházi anyakönyvek közhitelű okmányként való kezelését