Évkönyv 2010 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 19. (Esztergom, 2010)
Várvédő harcok a török korban - Domokos György: A törökellenes védelmi rendszer kiépítésének vázlatos története a 16. század második felében
DOMOKOS GYÖRGY rületi veszteségeit, békét köthetett Szelimmel, mert a szultán ekkor még Rodosz ellen készült. A trónra lépő Szulejmán először követe útján szintúgy e béke fenntartására tett javaslatot, ám a magyar kormányzat Behrám csauszt börtönbe vetette, jelezvén az új szultánnak, hogy a politikai ellentéteket fegyverrel kívánja rendezni. Ebben a felületes szemlélő számára botor lépésben valószínűleg az játszhatott közre, hogy a magyar kormányzat felmérte: még mindig jobb egy nyílt háború a törökkel, ahol maradt még egy halvány remény a döntő csata megvívására, s ott a győzelem kicsikarására, mint folyamatosan felőrlődni a minden tekintetben jóval erősebb ellenség rendszeres támadásai, módszeres pusztításai alatt. Ezek a támadások pedig nem sokáig várattak magukra. Szulejmán már 1521- ben személyesen vezette hadait Magyarország ellen. Bevette az utolsó emberig védett Szabácsot, majd 66 napi ostrom után elfoglalta a déli védővonal kulcsát, Nándorfehévárat. A következő évben pedig, kihasználva ellenfele tehetetlenségét, hozzákezdett a déli védvonalon tört rés kitágításához, végső soron az egész rendszer felszámolásához. Először elfoglalták a Nándorfehérvártól keletre fekvő Orso- vát, a délnyugatra levő Knint pedig védői feladni kényszerültek. Némi reményt adott, hogy Klisszát, a dalmát tengerpart kulcserődjét 1521-ben és 1524-ben is sikerült megvédeni, Jajcát pedig két alkalommal, 1522-ben és 1525-ben is fel tudták menteni. Ám e sikereket nagyban beárnyékolta Szörény elvesztése. E vár a Duna bal partján, Havasalföld határán állt, így fontos megfigyelőpontot jelentett mind katonai, mind politikai szempontból. Miután elfoglalták, az oszmánok innen már Temesvárt és Erdélyt veszélyeztették. Szörény elestével ráadásul összeomlott az első magyar végvári vonal is. Ami abból megmaradt, főként Jajca és Kiissza, azt minden oldalról török várak fojtogató gyűrűje vette körül. Ellátásukat csak komoly haderő bevétésével lehetett ideig-óráig megoldani. Elszigetelten állva, még saját magukat is alig tudták megvédeni, és csak idő kérdése volt, mikor vesznek el végleg. Az elfoglalt magyar várakból pedig kiépült az oszmánok első erődvonala, ahonnan megkezdték a támadásokat a belső magyar várláncolat ellen, főként az azok bázisát biztosító területek pusztításával. A probléma ezzel „mindössze” az volt, hogy a harcok addig javarészt az országon kívül, vagy a szűkén vett határvidéken zajlottak. Amint azonban a védelmi vonal a Duna-Száván belülre került, a háború már mélyebben fekvő magyar területeket is elért. Ennek a pusztításnak esett áldozatul csaknem az egész Szerémség. Mindezt a magyar kormányzat teljes tehetetlenségbe dermedve szemlélte, az előző évek sorozatos kudarcai pedig előrevetítették azt, ami 1526-ban bekövetkezett. Szulejmán ez évi hadjárata során bevette Péterváradot, s ezzel végleg megszűnt a déli védővonal, a mohácsi csatasíkon pedig - számára is némileg meglepő módon - döntő győzelmet aratott a középkori magyar állam elavult hadigépezete felett. Mohácsot manapság - Szakály Ferenc nyomán - az azt megelőző másfél évszázad harcainak, a két egyenlőtlen ellenfél 82