Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. (Esztergom, 2005)
Tartalomjegyzék/Obsah - Halász Iván: A visszatérő zsidóság sorsa a vegyes lakosságú dél-szlovákiai területeken közvetlenül a második világháború után (Léva és környéke 1945 és 1946-ban)
ni, hogy a visszatérők többsége nincstelenül tért haza, a lakásaikban mások laktak, a vállalkozásaikat először az ún. „arizátorok/árjasítók" vagy az állam vette el, felszabadulás után pedig többnyire automatikusan ún. nemzeti gondnokság alá kerültek. (Az 1944-es állapotokhoz képest azzal a különbséggel, hogy ezen intézkedés a végső döntés meghozataláig most a keresztény magyar lakosságot is sújtotta.) Ingóságaikat szintén elvitték a deportálás után, vagy még ők maguk adták oda keresztény ismerőseiknek. Ezek egy részét a túlélők visszakapták, de nem mindenki volt hajlandó visszaadni nekik azokat. A magyarlakta dél-szlovákiai régió 1945 és 1948 között jogilag nagyon vegyes és átmeneti képet mutatott. A lakosság többségét a Beneši-dekrétumok révén különböző korlátozások sújtották, sőt, a teljes kitelepítés réme fenyegette őket. A kereskedelmi és ipari vállalatok, a földek fokozatosan nemzeti gondnokság alá kerültek. A nemzeti gondnokok többsége pedig a szlováklakta vidékekről érkezett volt partizánok, hivatalnokok, szélhámosok vagy csak egyszerűen szerencselovagok voltak. Az időközben keresztény vagy állami kézbe került zsidó cégek nagy része is először erre a sorsra jutott, mert a túlélők vagyoni restitúciója 1945-ben még nem volt eldöntve. A visszatért zsidó tulajdonosok természetesen szerették volna visszaszerezni a tőlük elrabolt javakat, azért rendszerint már 1945-től kezdve igényelték vissza azokat, vagy a körülmények láttán legalább azt kérték, hogy a kérdés végleges eldöntéséig ők vagy a zsidó ismerőseik legyenek a nemzeti gondnokok. Erről több irat is tanúskodik a lévai levéltárban. A hatóságok azonban ambivalensen viselkedtek, úgy mint máshol is ebben az időben. Egyrészt több hivatali iratban érezhető segítőkészség a volt üldözöttekkel kapcsolatosan, akik kérelmeit például el kellett látni a „repatriáns" (ez természetesen nemcsak a zsidókra vonatkozott) jelzővel, hogy soron kívül bírálják el azokat, vagy haladéktalanul adják ki nekik a szükséges igazolásokat, illetve illetékmentesen intézzék el a bajos ügyeiket, másrészt a tulajdoni kérdésekben inkább a felsőbb hatóságok utasításait várták a helyi szervek. Erről tanúskodik azon kérdés is, amelyet a lévai nemzeti bizottság vezetői 1945. július 7-én intézték a pozsonyi székhelyű Szlovák Nemzeti Tanács Belügyi Megbízotti Hivatalához 9 a zsidó házak nemzeti gondnokságáról. A levélben az szerepelt, hogy a volt zsidó házak ugyan egyelőre még a magyar szervek által kinevezett személyek ideiglenes gondnokságában vannak, de miután az utóbbi időben egyre több „mi szlovákunk" érkezik a városba, most már lehetséges lenne őket megbízni ezzel a feladattal. A kérdés csak az, nem kell-e ezeket a házakat visszaszolgáltatni az eredeti zsidó tulajdonosaiknak. A Megbízotti Hivatal 1945. július 25-i keltezésű válaszában az áll, hogy ezt a kérdést később egy jogi norma fogja rendezni, de addig amennyiben lehetséges, ezeknek a házaknak a kezelését a meg9 Egyfajta autonóm szlovák belügyminisztériumról volt szó - szerz. megj.
