Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1942-1943 (Szombathely, 1943)

vasárnapi öröm nyilvánul meg benne, és a színek is menynyire megfelelnek a mi követelményeinknek.

Színhatásban díszítőerőnk egyik alapja ismét a határozott színkülönbség. Amint az egyházi ruhákon, vagy a magyar hímzéseken is gyakran csak két főszín szerepel: a fakó, vagy tompa alapszín és a hímzés színe. A fakó fehér, fekete vagy barna alapon a fekete, fehér, kék, zöld, tűzpiros, vörös, vagy ibolya színek egyike-másika uralkodik. Ha két színnel hímez, sokszor a kettőből keletkező harmadik a főszín. (Pl. Buzsákon piros-kékből áll a lila szín.)

Itt jellemzően az a magyar, hogy a két-két szín nemcsak színben, hanem sötétségi tokban is különbözik egymástól. (Világos szín mellett sötét fekszik.) Hasznos ízléstörvény ez, mert e nélkül a rokon színek egymásközt elmosódnának, az ellentétes színek pedig viliódznának és rikítanának. Ha a két főszín mellett több is van, azokat csak élénkítésre, beágyazásra, tompításra, kiemelésre használja, mégpedig kismértékben, csak fűszerként.

De különbséget kíván a színek természetében is. Rokon színeket nem használ egymás mellett és nem is árnyal. Területkülönbséggel óvja az összhatást és tompított ellentéttel emeli a szín tüzét. A határozott, lépcsőzetes sötétségi fokozatokkal eléri azt, hogy a rajz sem mosódik el, és az egymásmellé került színek soha nem ütnek ki az alapból.

És hogy a magyar színösszeállítást senki sem mondhatja tarkának, jóllehet sokszínű is, azt annak köszönhetjük még, hogy a tömegben is megtartja a határozott különbséget. Ezért térnek el a színek egymástól alakban, területben is, és azért alkalmazza a világos színeket csak aprózásként, vagy pontsorokban,

A felsorolt tulajdonságokból látható, hogy mennyire alkalmas egyházi használatra is ez a díszítésmód. Nem nyomja itt el semmi az alapot, díszített ruha nem tarka, hanem ünnepélyesen színes, és méltóságosan komoly. Az V. arány általános nálunk a díszített és díszítetlen területek elosztásában. Ez megfelelő az egyházi ruhákon is, mert a főszín jól kidomborodhatik. P. Braun figyelmeztet, hogy a színek ne legyenek se túl kemények, se elmosódottak, se vakítóak, se élettelenül tompák. Az előbb felsorolt módon éppen a magyar ízlés kerüli el e hibákat oly ügyesen, hogy mindig élénk, és mégsem rikító. A színek összhatása is nyugodt és harmonikus a lépcsőzetes összeállítással. A négy egyházi ízlés-követelmény: a nyugodtság, az üdeség, az erő ( és harmónia igazán sajátossága a magyar ízlésnek is.

46