Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1942-1943 (Szombathely, 1943)
Diszíthetjük-e magyar ízléssel az egyházi ruhákat? Az egyházművészet Magyarországon is a megújulás korát éli. Á modern stílus mindjobban teret enged annak is, hogy az általános európai vonások mellett, a nép lelkének jellegzetessége is mindjobban előcsillogjon, kidomborodjék. Isten teremtette a nagy változatosságot a népekbe, Ő akarja azt is, hogy egy-egy nép sajátos lelkisége kifejezésre is jusson, gazdagítsa, segítse, emelje a többi népet is. Az egyház nem is gördített soha akadályt ez elé, sőt a népek lelkének ezen egyéni megnyilatkozását maga is elősegítette, megszentelte, sőt fel is használta. Itt-ott már nálunk is látunk sajátos magyar ízlésben épülő templomot, templomfalakat, melyeket festőink már magyarul díszítettek, nem egy helyen a nép művészfiai faragják a templom padjait, szintén eredetien magyar ízlésben. Szobrászaink keresik a módot, hogy a mi gondolatvilágunknak mgfelelően faragjanak szobrokat szentjeinkről. Ez a folyamat az egyházi ruhák díszítésének a vonalán is elindult, ha hézagosán is, és ha nem is mindig a leghelyesebben. Nem lesz talán érdektelen megvizsgálni azt közelebbről, vájjon az egyházi ruhák díszítésére is akalmas-e a népművészetünk. A népművészetről fogunk beszélni, mert a művelt polgári rétegünk az általános európai kultúrát annyira magába fogadta, hogy a sajátosan magyar ízléséből kevés maradt meg a maga tisztaságában. Ezt a nemzeti kincset a falusi népnél fogjuk megtalálni, ahol az a faji, népi kultúra oly erős volt, illetőleg a külső hatás annyira gyenge, hogy egyrészt a történeti stílusokat is a maga ízlése szerint formálta át, másrészt a sajátját is megtartotta a maga eredetiségében. Lássuk tehát a magyar nép díszítőösztönének törvényszerűségét és vegyük fontolóra, vájjon összeegyeztethetők-e az egyház által előírt követelményekkel, azzal a méltósággal, amelyet e szent dolgok megkívánnak. 41