Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1936-1937 (Szombathely, 1938)

— Jézus Isten, Te az aggastyán szerint szeretsz engem és én érzem is, hogy szeretsz, mert megsegítettél. Köszvényes lábam alig fáj, már kérés nélkül is bőségesen kapok alamizsnát. . . Azt is mondta az aggastyán, hogy Te lángoló szívedből szikrát dobtál az enyémbe. Ezt is érzem, de az én szívem nem fogott lángot. Pedig én akarlak szeretni, pedig én szeretném, ha lángolna az én szívem is.

Sokat gondolkoztam én már ezen, Isten, és hasonlatot is találtam már arra, hogy milyen is a szívem. Olyan, mint azon az emlékezetes éjtszakán a téli táj volt Dáciában. Az én szívem is kihűlt, hideg. Vastagra fagyott jégpáncél borítja. Minden jótulajdonsága, minden virága, amely valaha nyitott benne, megfagyott. Jég fedi. Ebbe a jégszívbe dobtad, isten, zsarátnokodat. Arra vigyáztam, hogy ki ne aludjék. Bár lángraiobbantani szívemet nem tudtam, mégis a Te szikrád benne csillog annak minden részében. Minden jégcsap, minden jégcsipke, mintha külön kis isteni szikra lenne. Olyan az én jégszívem, mintha titkos erein izzó, tüzes láva, a Te szereteted, Isten, ömlenék széjjel. Olyan, mint egy gyönyörű, szeszélyes rubinkő. De, Te Isten, megelégszel-e ennyivel? Tűz helyett csak izzó-piros csillogást találsz a szívemben!?

És ekkor hangot hallott álmában. Puhát, szelídet, de fenségeset.

— Ne akarj több lenni, mint itt ez a két piros mécses. Ezek éjjel-nappal szórják meleg fényüket a márványtáblára, hogy mindenki figyelmét felhívják az Én nevem olvasására. Elégedjél meg te is annyival, hogy fülükbe kiálthatod az embereknek: egy az Isten, és azt Jézusnak hívják. Legyen neked ez elég, mert én is megelégszem ennyivel.

Már jó magasan fenn járt a Nap, amikor felébredt. Boldog volt. Mosolygós arccal sietett megszokott helyére.

Ezután még hangosabban kiáltozta: Jézus Istenre kérlek benneteket, könyörüljetek meg rajtam. Talán nem is azért kért, hogy adjanak, hisz már anélkül is kapott, hanem mert gyönyörűségét lelte abban, ha Jézus nevét kimondhatta.

Mindennap összeszámolta hánynak kiáltotta oda Jé■zus nevét, és hánynak csillant fel a szeme a név hallatára. Esténként erről boldogan számolt be a márványtábla előtt Jézusnak.

Telt-mult az idő. A koldus hajszálai kezdtek őszbecsavarodni. Arcán a ráncok megsokszorozódtak, A régiek mélyebbre szántottak. Minden megváltozott rajta is, körü-29