Soós László: Soós László doni naplója és levelezése 1942-1943 - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 10. (Szolnok, 2007)
NAPLÓBEJEGYZÉSEK – LEVELEZÉS
A reggeli, kávé és vajas kenyér, jóllaktunk, vártuk, hogy teljen az idő. Úgy tíz óra tájt jön a pályarendező tiszt, jelenti az alezredes úrnak, hogy 1943. V. 2. vasárnap ellenünk fordult, hiszen az egész télen csupán akkor volt 45 fokos hideg. S ezekben a harcokban a honvéd hadsereg, ha nem is tudta feltartóztatni az óriási túlerőt, a végsőkig kitartva kereken tizenöt hadosztályt és négy-öt páncélos hadosztályt morzsolt fel. Bizonyítja ezt az a tény, hogy kelet felől később egyetlen ellenséges harckocsi sem üldözött bennünket, mindössze gyenge osztagok próbálkoztak ellenünk. Ránk nézve voltaképp a délen áttört és a hátunkba került ellenséges erő volt veszélyes. Arra a kérdésre, vajon a második honvéd hadsereg harcai lezárultnak tekinthetők-e, a hadseregparancsnok így válaszolt:- Ennek a hadműveleti szakasznak vége. Befejeződött akkor, amikor a páncélos hadosztály megmaradt része és a huszonharmadik hadosztály parancsnoksága alatt összegyűjtött önfeláldozó és sikeres utóvédharcot folytató zászlóaljak március 22-én kiléptek a harcolók közül. (...) Hogyan bírta a magyar honvéd az orosz telet?- Bár a honvédség ruházata az utóbb szerzett tapasztalatok szerint csípőtől lefelé nem volt az ennyire szigorú orosz tél keménységének teljesen megfelelő, ennek ellenére a honvéd úgy bírta a hideget, hogy minden elismerést megérdemel. A védőállásban, illetve állóharcban megfelelő volt a téli felszerelés, mert megvolt a lehetőség arra, hogy a legénység időnként bemenjen a fedezékbe melegedni. De az ellentámadások végrehajtói és az állásokból kiszorultak gyakran megdermedtek a hóban-fagyban. Oly nagy hidegek voltak, hogy ha az ember kihúzta a kesztyűből a kezét, és a csupasz ujjúval érintette meg a fegyvere vasát, az odafagyott. A fegyver olaja is sok esetben megfagyott. A leghidegebb napokban volt úgy, hogy a géppuskák is befagytak, a harckocsi tornyát alig, vagy egyáltalán nem lehetett forgatni és sok puska töltényvonója egyszerűen elpattant a téli hidegben. S ilyen viszonyok között is megmutatta a magyar honvéd, hogy minden áldozatot meghoz otthonáért. Ezért, majdnem kivétel nélkül, minden egyes alakulatunkat csak dicséret illeti meg. Az utolsó harcok alatt százötven harckocsit lőttek ki csapataink. Ez kiváló teljesítmény, mert páncéltörő fegyverekben aránylag szegények voltunk. De a tüzérség - igaz, hogy a legnagyobb önfeláldozással vetette magát a harcba - óriási pusztítást végzett közöttük. Legdélibb hadosztályunk még a leválás előtt is átment a Donon és betört az ellenséges állásokba. A déli szárnyon harcoló hadosztályaink keményen védekeztek még a hátukba került és az arcvonal felsodorítására törekvő túlerő ellen is. A Korotojaknál álló hadosztályunk pedig egy német hadosztállyal együtt vállalta a bekerítést, majd feladata végeztével a körülzárásból kitörve szétzúzta az ellenség gyűrűjét, és mint utóvéd vonult az elrendelt területen. A Sztorozsevojénél álló hadosztály ugyancsak még akkor is szívósan harcolt, amikor az ellenség már megkerülte és a hátában volt. Ezután a komáromiakkal együtt haladva, parancsszóra is csak lépésről lépésre hátrált és biztosította a német erők visszavételét a voronyezsi hétfőből. így lettek az említett magyar erők, amelyek a Dont legutolsónak hagyták el, az utóvédek utóvédjei. (...) A haditudósítók megkérdezték a vezérezredest, nem óhajt-e valamit üzenni haza, Magyarországra. (...) Üzenem haza, hogy keményen készüljön fel mindenki a továbbiakra. A háborúnak még nincs vége. Léleknek, szívnek, karnak készen kell lennie kemény akarattal arra, hogy távol tartsuk otthonunktól a vörös rémet, s megtartsuk magyarságunkat, és azt a földet, amelyet örökségül kaptunk. (...).” - MOL K 428. MTI napi jelentések. 187
