Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

tisztségviselők és néhány török javadalombirtokos között, akik azt állították, hogy az újraéledő város egyes lakosai az ő birtokaikról húzódtak be Jászberénybe, s visszakövetelték őket. Ahogy ilyen esetekben lenni szokott, a vitából a kincstár került ki győztesen. A szultán adófizetőinek megtartásához nemcsak létező törvényeket hívtak segítségül, hanem nem létező, helyi használatra gyártott szabályokat is. 1620-ban a budai pasa arra hivatkozott, hogy az a rája, aki bárki birtokát elhagyva átszökik a királyi Magyarországra majd onnan visszatér, megszabadul korábbi helyhez kötöttségéből, és háborítatlanul letelepedhet Jászberényben (20. sz.). (Ilyen kibúvót hasztalan keresünk a birodalmi törvényekben.) A város újratelepülésének korára esik az a nagy vita is, amely szép példája a török hatóságok időnként egymást keresztező ügyintézésének. A harc Jászberény és Gyöngyöspata között 1623-ban tört ki. Korábban Pata adóit tíz egység (hdne) terheivel leszállították, s ezeket környező településekre osztották szét. Öt hánényi teher Jászberényre jutott. A város Budára futott sérelmével és elérte, hogy a budai pasa megtiltsa a város pótlólagos megterhelését (25. sz.). Gyöngyöspatát ugyanakkor az egri díván vette pártfogásába, a két vilajet-székhely rendeletei egymást keresztezték. Pata irataiban egészen 1666-ig kísérhető nyomon a vita.

11 Az önkényes adószedés mellett a nem kevésbé önkényesen kirótt vérdíjak, büntetéspénzek és hagyatéki illetékek hozták a legtöbb jövedelmet a török hivatalnokoknak. Ebbéli működésük is a hódoltsági nép örökzöld sérelmei közé tartozott, amelyet szultáni rendeletek sora sem tudott orvosolni; nemcsak jövedelmezősége miatt volt lehetetlen útját állni, hanem mert ebben is érdekelt volt a teljes igazgatási apparátus (eminek, zábitok, a hatvani bégek és vojvodáik, kádik és kasszámok). Emiatt automatikusan kikapcsolt az a belső ellenőrzési rendszer — az egymás mellett dolgozó hivataloknak az a kölcsönös függése és kontrollja —, amelyet a központi kormányzat a tartományi igazgatásban kiépített. Itt ismét nem arról volt szó, hogy a török hivatalok akadályozták volna a települések belső büntető bíráskodását, vagy keresztény alattvalóikra kényszerítették volna az iszlám örökösödési rendszerét. Egyszerűen az történt, hogy büntetlen embereket megbírságoltak, vétlen településektől vérdíjat szedtek, és a hagyatékokból jókora részeket tartottak vissza maguknak, minduntalan megszegve saját büntető- és örökösödési joguk világos és egyszerű előírásait. A szabályok szerint szultáni birtokokon büntetés- és bírságpénzeket csak kivizsgált és bebizonyított vétkek után szedhetett vagy a kádi, vagy az adóügyekért felelős emin (tekintettel arra, hogy a török összeírások mindennemű büntetéspénzt beszámítottak a településből várható adójövedelmek közé). A jászberényiek e tárgyban különösen a szandzsákbégek illetéktelen beavatkozását sérelmezték, és azt, hogy az eminek a megszabottnál magasabb büntetéspénzeket szedtek, ill. bűntelen embereket is megbírságoltak (50, 58., 60., 125. sz.). Nem követik a halálbüntetések kiszabásának és végrehajtásának előírt módját sem, amely szerint a halálos ítéletet a kádinak kell kimondania, az ítéletet az arra kijelölt személy hajtja végre a tett színhelyén az emin tudomásával, s mindemellett tilos az elítélttől még pénzt is szedni (50. sz.). Ez utóbbi Gyöngyöspata török iratai 2-4, 13-18. 14