Csönge Attila - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 35. (Szolnok, 2021)
ADATTÁR - SZIKSZAI MIHÁLY : Előtanulmány Szolnok város közlekedéstörténeti emlékeihez
most közreadott előtanulmányunkban kizárólag a közlekedéstörténet szolnoki építményeire koncentrálunk, a teljesség igénye nélkül, jellegzetes példákkal szolgálva csupán. Mivel vizsgálódásunkat ily módon a létesítmények adott körére szűkítettük, ezért az alábbiakban a helység (Szolnok) és a kategória (közlekedési emlék) ismétlődő feltüntetésétől eltekintünk. Az egyes építmények részletes bemutatása előtt tekintsük át röviden a város közlekedéstörténetének főbb fejezeteit! Az úthálózat kiépülése Szolnok már a középkor korai szakaszában fontos átkelőhelynek számított. A nyugat-keleti és az észak-déli irányú kereskedelmi utak találkozásánál fekvő település jelentőségét növelte, hogy az Erdélyből megindult sószállítás során Szolnokon sóelosztó raktárakat is létesítettek A szárazföldön a „Sóút" Déda-Szoboszló-Fegyvernek-Szolnok érintésével vezetett Pestre. A török hódoltság után a 18. században az újraindult sófuvarozás mellett a városban felvirágzott a malom és a famegmunkáló ipar. A szolnoki átkelőhely jelentőségét tovább emelték a 18. században induló rendszeres postajáratok is. A század első felében a járatok útvonala még nem vezetett keresztül a városon, de 1766- ban már itt is létesült postaállomás. Ezáltal Szolnok a Buda-Debrecen-Kolozsvár közt húzódó erdélyi postai fővonal egyik jelentős állomásává vált. A postajáratok indítása a közhasználatú személyszállítás kezdeti lépésének tekinthető. Az útvonalon a nehéz postakocsik és a könnyű delizsánszok egyaránt közlekedtek A rendszeres forgalmat azonban az utak járhatatlansága sokszor akadályozta. Jellemző kép erről az időszakról egy John Paget nevű angol utazó feljegyzése, aki 1840-ben az Abony-Szolnok közti 16 km-es útszakaszt a 12 ökör által vontatott kocsijával 16 óra alatt tette meg. Nem fest jobb képet az út minőségéről 1853-ban Bernáth Gáspár sem, aki a Szolnok-szandai gáton vezető országúton a feneketlen sárban úgy elakadt, hogy 15 ló tudta csak kivontatni kocsiját. A rossz utak és a fejletlen közlekedési eszközök ellenére mégis jelentős forgalom zajlott le a megye útjain a vasút megjelenése előtt. Az utakon nemcsak postakocsik és vásárra menő szekerek közlekedtek, de a sajátságos jogállású jászkunok is százával közlekedtek szekereikkel királyi szolgálatban, melynek egyik sajátos, évenkénti tehertétele volt a sószállítás. Az Erdélyben bányászott kősót a Tisza mellett lévő sóelosztó raktárakból nyugati irányba kellett fuvarozni. A Jász Kerület a Poroszló-Hatvan és a Szolnok-Pest, a Nagykunság a Szolnok-Pest, a Kiskun Kerület a Szolnok-Pest és a Szolnok-Dunavecse útvonalakon volt érdekelt. Ezek az útirányok jól mutatják azokat az útvonalakat, ahová Szolnokról a sót szállították. Ebben az időben az utak nagy része földút volt. Az előbb közölt útiélmények hűen mutatják az ilyen utakon történő közlekedés nehézségeit. A városon belül ugyancsak ragadós, bokáig érő sárban gázoltak a lakosok és az átutazók. Még az 1848-49-es szabad188
