Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)
ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből
keréhez, hogy segítsük a legyengült lovakat. A hómezőbe vájt út két oldalán felborult, összelőtt szerelvények, halottak; a sebesültekkel senki sem törődik. A németek, itt-ott még fegyveresen, ledobálják a szánokról a magyar és az olasz sebesülteket, hogy ők menekülhessenek gyorsabban. Korán beesteledik. A sötétségben otthagytuk a szekereket, újból megszöktünk a törzstől. A nagy tumultusban 3 szolnoki fogoly: Kardos, Berkovits és én, még együtt vagyunk. Lassítunk, arra számítva, hogy az éjszaka folyamán véglegesen elszakadhatunk a visszavonuló oszloptól. És, hogy el ne veszítsük egymást, kézenfogva bukdácsoltunk. Alig megyünk félórányit, amikor Kardos Jenő megtorpan, elvágódik. Azt hittük, megbotlott vagy megcsúszott. Mi van veled, Jenő, kérdeztük, megütötted-e magad? Talán fáradt vagy, lassabban kell mennünk! Nem, nem, felelte, haladjunk csak, nincs semmi bajom, fájdalmat sem érzek, felelte. Pedig akkor, 1943 január 17-én éjjel, már ötödik napja egy falat ennivalót sem láttunk, éhségünket hóval csillapítottuk. Tudtuk mi - Berkovits és én, - hogy ez, és az izgalmak, éppen úgy, mint minket Kardos Jenőt is megviselték. Tovább lépegettünk, de egyre lassabban, mert Kardosnak bizonytalanná vált a járása, mozgása. Azután körülbelül egy órával az előbbi után, Kardos ismét elvágódott, de hang már nem jött ki belőle, és nem is tudtuk őt lábra állítani. Dörzsöltük, azt hittük, hogy a hidegtől esett össze, de az ütőerét sem éreztük, a szíve verése is elállt. Megpróbáltunk még valahogyan segíteni rajta. A menekülő katonák áradata durván vagy közömbösen elutasította kérésünket. Én ott álltam Jenő mellett, Berkovits azzal rohant el, hogy keres valahol a visszavonulók között egy orvost, aki esetleg még tehetne valamit. De mi történt!? Berkovitsot is magával sodorta a tömeg, eltűnt a sötétségben. Egyszer-egyszer még halottam kiabálni: orvost, orvost, hol találok egy orvost!? De mindez válasz nélkül maradt, és az az igazság, hogy úgyszólván senki sem reagált akkor az ilyesmire... Aztán én kezdtem el egyre türelmetlenebbül kiabálni: Berkovits, Berko, hol vagy, merre vagy? Mi itt vagyunk az út szélén, ide gyere vissza hozzánk! Én sem kaptam választ. Ott álltam a halott Kardos Jenő mellett, és Berkovits is elveszett. Egyedül maradtam. Megsímogattam Jenő hideg homlokát, kezét, aztán lassan megindultam, tovább az éjszakában, de már nem a visszavonuló fasiszták oszlopában. A hajnali sötétségben a hómezőn értem el Olhoglov községet. 1942 októberében jártunk már itt, amikor a Don felé hajtottak bennünket. Akkor még nem hittem volna, hogy két és fél hónap múlva úgy kerülök vissza ebbe a faluba, hogy a többiekkel elhatározott szökést, ha megérjük ennek az idejét, így, egyedül kelljen megvalósítanom. Barátaink, elvtársaink, harcostársaink, a munkásmozgalom mártírjai voltak ők, - Kardos Jenő és Szana Antal is, - akiket a Horthy-fasizmus gátlás nélkül, előre megfontoltan semmisített meg. De mégis mi győztünk! Úgy, ahogy harcostársaink, amíg csak éltek, erről beszéltek, erre készültek, erre neveltek a mozgalomban. Berkovits Antal 1943 január 15- én, az áttörés napján - szószerint emlékszem szavaira - mondotta volt nekem a következőket: „Tabák elvtárs, ma én nagyon boldog vagyok, akkor is, ha nem élem túl ezt a hatalmas vihart. Boldog vagyok, mert megértem azt a napot, amikor a szemem láttára elkezdődött a fasizmus leverése..A büntetőszázadban volt foglyok, akik még életben voltak ezen a napon mindannyian így gondolkodtak. Nagyon fájdalmas számomra, hogy a 347
