Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 34. (Szolnok, 2020)

ADATTÁR - MÁKOS JUDIT: 115 éve született TABÁK LAJOS szociofotográfus. Szemelvények Tabák Lajos életéből

szinte könyörögve-sírva mondja, ismételi: „... anyám, anyám, haza, haza..Szóltam neki: merre vagy, mi a neved, melyik városból vagy faluból jöttél?

Válasz nem volt, csak az előbb idézett négy szó ismétlődött, majd az is megszűnt. Reggelre a kezemen és a lábamon duzzadó fagydaganatok. Kiléptem a szabad ég alá. Az épületek előtt-között itt is, ott is megfagyott, helyenként megcsonkított hullák, legtöbbjük már köpeny, csizma-bakancs és ruha nélkül. Magyar hadifoglyokat keresve, beléptem egy másik istállóépületbe. Hatalmas méretű hodály, kitéglázott boxok, szalma nem volt sehol. Elrettentő, amit láttam: a saját ürülékükben fetrengő-vergődő magyar katonák, tisztek is, és munkaszolgálatosok. Mint minden épületben itt is tetvek milliárdjai szívják az emberek vérét, flekktífusz, vérhas és sok más betegség pusztított. Aki valahogy még mozogni és gondolkozni is képes volt, próbált ugyan segíteni, mert itt se orvos, se gyógyszer nem volt sehol. Amíg bírtam, amíg ott voltam 6 vagy 8 napon át, én is megtettem a megtehetőt bajtársaimért. A kis létszámú szovjet táborparancsnokság támaszkodott is ránk. Naponta egyszer adtak főtt ételt, kenyeret, volt úgy, hogy kristály cukrot is. Ezeket mi vettük át a telep konyháján, és mi osztottuk el a hadifoglyoknak, de a betegségek miatt sajnos az emberek többsége nem bírta az ételt magához venni. Mintegy 13-15 ezer hdf volt az istállókban összezsúfolva. A halottak száma egy-egy nap alatt ezer-ezerkétszázat tett ki. A hullákat folyamatosan hordtuk ki a szabad ég alá, máglyákba rakva őket, ahol nagyon hamar megfagytak. Bajtársaim közül itt halt meg Berkovits Antal szolnoki szabómester, Rényi Tibor debreceni orvostanhallgató (a miskolci VII-es büntetőszázadból), továbbá a volt szolnoki kollégáim közül Hajdú János és Vezsenyi István (munkaszolgálatosok).

És, amire még vissza kell emlékeznem, amit még el kell mondanom, az az emberi civilizáció XX. századbeli szörnyűséges szégyene! És szégyene, rettenetes szégyene azoknak a volt hadifoglyoknak, akiknek esze, becsülete és erkölcse 1943 februárjában elképzelhetetlen mélységbe süllyedt. Szégyenüket nem mentheti, nem enyhítheti a háború okozta idegbomlasztó helyzet és állapot sem! Mi történt? Az, hogy számos hadifogolyban kibontakozott a gátlástalan kannibalizmus!!! A kannibál hdf-ok [...] derékszíjuk csatjával agyonütött hadifoglyokat, de még a halottak közül is sokat feltrancsíroztak, és a szétszabdalt emberhús-cafatokat cigarettáért, cukorért kínálták cserébe. Amikor beesteledett és élelemért a konyhára kellett mennünk, védőcsapatot szerveztünk magunk mellé a támadásra kész kannibálok ellen. Hogy kik, melyik országból valók voltak ezek? Erről 50 év múltán sem nyilatkozom, de elmondom, hogy ebben a gyalázatban magyar katonák és zsidó munkaszolgálatosok nem vettek részt. Abban sem, hogy emberhúsba beleharaptak volna. (Valamelyik magyar újságunkban a múlt év nyarán olvastam, hogy egy orosz író megírta valahol: Hrenovoje lakossága közé annak idején kiszivárogtak a gyűjtőtáborból az ott történt szörnyűségekről szóló hírek.) Emlékszem rá: amint napvilágra kerültek a kannibalista cselekmények, a tábor szovjet parancsnoksága meghirdette, hogy aki részt vesz benne, azt azonnal agyonlövik. Az intézkedés hatásosnak bizonyult.

Az összeomlás, majd a hadifogság tapasztalatai nyomán a reálisan gondolkozók számára világossá vált, hogy a milliós nagyságrendű emberi áldozatokért való legnagyobb felelősség azt a politikát, azokat a politikusokat terheli amely, és akik országunkat, felelőtlenül a hitlerfasiszta rendszer által kirobbantott második világháborúhoz csatlakoztatta. Legyen 337