Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - CSEH DÁNIEL: A jászberényi kommunista pártelit összetétele és interakciói az 1950-es években
san, egy félmondattal hárította, amiben benne volt, hogy „eljön annak [a lemondásodnak] az ideje is". Ahhoz, hogy megértsük ezt a konfliktust, ismernünk kell a szereplők hátterét. Soós Pál egy a megye által Jászberénybe helyezett tanácselnök, egy pártakarat-végrehajtó volt, nem is várt tőle senki többet, és ő is erre a hivatali kirakat-szerepre kondicionálódott. Dobosi sem jászberényi származású volt, de már régebben a városban élt, 1954-ben került be az MDP pártbizottságába. Egy karakter nélküli, de ügyesen lavírozó pártmunkás volt, ezért is választották meg az MSZMP elnökének: jóban tudott lenni a megfelelő emberekkel, akik úgy ítélték meg, hogy a városi lakosság számára ő lehet a legkevésbé irritáló, de mégis megbízható kommunista. Kapusné viszont egy jászberényi munkásasszony volt, 1950- 1951-ben párttitkár is, ezen kívül pedig hosszú éveken át oktatási és kulturális felelős. Nem reflektálva e feladatok ellátásához szükséges intellektuális alkalmasságának kérdésére megállapítható, hogy a Párton belül egy „mindenki anyja" szerepet vitt, láthatóan szeretett emberekkel foglalkozni, munkája során számos élethelyzettel és sorssal ismerkedett meg, s mint mindenkori második-harmadik vezetőségi tag, a folytonosságot jelentette a Párt életében - és ezáltal a város a Párt által irányított intézményeiben, társadalmi alrendszereiben. És ez a leosztás tudatosan működött a Pártnál: az első vezetőket rendre cserélték, hogy ne kötődjenek a helyi struktúrákhoz, a második vonal pedig képviselte az állandóságot. 1956 után viszont nem voltak tiszták a viszonyok, hogy pontosan ki barát, ki ellenség, és nem voltak világosak a szándékok sem: meddig mehetnek el az egyes párttagok retorzióban? Soós veszte az lett, hogy nem mérte fel kellőképpen a tagtársai kapcsolati hálóit és a Párton belüli erőviszonyokat. Úgy gondolta, hogy amire az elnök mint a formális funkció birtoklója rábólint, az úgy is lesz. De látszik az, hogy egy éles helyzetben nem feltétlenül az első vonalban harcoló ember hozza a stratégiai döntéseket. Kapusné érveléséből kitűnik, hogy személyesen ismerte a védett két lányt és családi hátterüket, nem tudta magát függetleníteni a sorsuk alakulásától. „Elvtársak, van nekünk elég ellenségünk, ne akarjunk még többet. Engem pld. okt. 30-án fel akartak pofozni itt a Pártbizottság sarkán, de én nem jelentem fel az illetőt, mert tanút is kellene [vinnem], hát, még én szerezzek még egy tanút is, inkább hagyom a fenébe. Az embereket ne csereberéljük, mert általában szeretnek egy helyen megtelepedni [...] A pedagógusok okos emberek, nehogy azt higgye a Soós elvtárs, hogy büntetés egy igazgatónak is, hogyha a funkciójától megfosztják, dehogy is, egyszerűen kevesebb lesz a munkája, és ennek örülni fog-A diákokkal kapcsolatban én úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy a gyerekeknek 24 évig sok mindent meg tudok bocsájtani, mert eddig a korig szeretnek egy kicsit nagyot is mondani és valóságos hősöknek hiszik magokat. [...] a fiatalság érték a hazának. " [kiemelés - Cs. D.] A konfliktus nem eszkalálódott ezen az ülésen, mert a Párt egyik új felfedezettje, Tóth Sándor emelkedett szóra, és egy olyan könnyed hangvételű reflexióval zárta le a beszélgetést, ami egyszerre volt derűkeltő és félelmetes - Soós számára, mert ebből a kioktató, leereszkedő hangvételből érezhette, hogy ezt a csatát elvesztette. Tóth olyan nagyvonalúan kezelte a forradalomban való részvételt, mintha az csupán egy „nagyotmondás" lett volna. 151
