Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - ELEK GYÖRGY: Karcagi csárdák és vendégfogadók a 18-19. században
Bár a bor és pálinka felvásárlása, fuvarozása még a 17. század végétől beköszöntő békésebb és viszonylag biztonságosabb évtizedben is nagy töredelmet és jelentős kiadást jelentett, de a kocsmatartásból, bormérésből származó jövedelmet egy település sem nélkülözhette. Ezért sem kell csodálkoznunk, hogy az 1695-ben újjáépített Karcagújszállás elöljárósága 1696-99 között a falutól 10-11 kilométernyi távolságra, a Sóút mellett csapszéket létesített.14 szandzsák 1591-92. évi összeírása 1. rész. In.: Zounuk 3. Szolnok, 221-296. p. Az ide vonatkozó részt lásd: 226., 233. p. ; GYÁRFÁS István 1885. (4.) 320. p. 14 A Sóút melletti kocsmáról bővebben lásd a 29. lábjegyzethez tartozó idézetet. 15 KISS József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején (1702-1731). Bp. Akadémiai Kiadó, 1979. 297. p. 16 ILLYÉS Bálint - SZOTS Rudolf: Bél Mátyás: A kunok és a jászok avagy filiszteusok kerületei In: Bács-Kiskun megye múltjából. Kecskemét, 7.1975. 27. p. A Rákóczi-szabadságharcot követő újjáépítéssel együtt a kerületeket 1702-ben megvásárló Német Lovagrend földesúri hatalma is stabilizálódott. A földesúrnak járó szolgáltatások teljesítése jelentős terhet rótt a községekre, de a következő évtizedek ezek ellenére is nagyarányú fejlődést hoztak. Az 1699-1703 között, majd 1711-ben ismét újjáépült négy község (Karcagújszállás, Madaras, Kunhegyes és Túrkeve) lakossága a Kunságot is érintő migráció következtében megtöbbszöröződött, sőt 1718-ban a jászsági gazdák Kunszentmártont, a szabolcsi, szatmári és a felvidéki betelepülők pedig Kisújszállást „ülték meg". Karcagújszállás lakossága az 1738. év végére a Rakamazról hazatért néhány százról mintegy 3500 lélekre gyarapodott, s a település elöljárósága a falu saját határán túl - egyelőre bérlet formájában - öt elpusztult falu határát is megszerezte, amivel az átlagosnál jelentősebb gazdasági lehetőséget biztosított az itt élő gazdáknak. A kiváltságok elvesztése, a jobbágyi állapot érezhető terheket jelentett a községeknek, de a kerület a Lovagrend és a Pesti Invalidus Ház földesuraságának időszakában is számos eredményt könyvelhetett el. Témánk szempontjából kiemelkedően fontos, hogy a Lovagrend ösztönzésére 1720-ban Karcagon 20 kapás nagyságú szőlőt ültettek, az évtized végén viszont már kétszer ekkora szőlőterületet műveltek a város alatti, később Nagy vénkert és Kis vénkert nevet nyert szőlőskertekben.15 A szőlőművelés és a borkészítés megjelenését a Jászkunságot 1731-ben beutazó Bél Mátyás is érzékelte. Községleírásában megjegyezte, hogy a karcagiak „az utóbbi években szőlőt ültettek és már egészen jó termésük is volt vörös szőlőből, de mivel a bort még az új előtt megisszák, nem lehet tudni, az eltartható-e?A szőlőföld az 1730-as évektől része lett a helyi parasztgazdaságok birtokállományának, a szüret helyet kapott az éves munkák sorában, a bor eladásából származó bevétel pedig a gazdák vagyonát és a városi kasszát is gyarapította. Ez főként azután lett számottevő, hogy 1772-ben és 1811-ben a tanács újabb szőlőskertekhez biztosított földet a lakosok számára. Az új osztásokkal a szőlővel beültetett terület, a szőlőtermés és a karcagi borok mennyisége a korábbinak a többszöröse lett. A bor ennek ellenére mindössze kiegészítő tétel maradt a fő terménynek számító gabonafélék, vagy az állatállomány haszna mellett, de mégsem volt elhanyagolható. 1816-ban egy bírósági ügyben elhangzik, hogy a pereskedő felek egyikének a „szőllő termésből egyszer 110 frt, máskor 13
