Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - ELEK GYÖRGY: Karcagi csárdák és vendégfogadók a 18-19. században
Ezeknél kisebb, de jelentős forgalmú út volt még a Karcagot Madarassal összekötő út, illetve a karcagi határ felosztása után dűlőúttá (is) lett Füredi út, ami, mint a mai napig élő elnevezése is mutatja, a legközelebbi tiszai révhez (utóbb hídhoz) vitt. A felsorolt utak minősége szörnyűséges volt. A Sóút Tíbucz-Karcag közötti legjobbnak tekinthető szakaszáról 1804-ben azt írták, hogy „tsak középszerű essők által is nehézzé tétetik, mivel a' Föld vagy Gléba ezen határon tsupánfekete és szikes lévén, a' sár a' kerékre szerfelett ragad és kevés esővel is fel ázik, kiváltképpen ősszel és tavasszal, mikor a fagy vész, rend szerént igen nehéz útak szoktak lenni. "2 Az út minősége miatt a lakosok fuvarozás esetén egy-egy igavonóra négy mázsa terhet számoltak, vagyis pl. egy négyökrös szekéren összesen mintegy 900 kg terhet szállítottak.3 A korabeli tapasztalat szerint a rakott szekerek a Sóút karcagi szakaszát a kunhegyest határtól Ágotáig „jó útban" 7 óra alatt járták meg. Rossz út esetén azonban az egész napot igénybe vette az átkelés a karcagi területen.4 2 Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára (A továbbiakban: MNL JNSzML) Karcag város iratai (A továbbiakban: Kg. v. ir.) Tjkv. 1804. július 7. 331. sz. 3 Az ekkoriban általánosan használt súly mértékegység a font („bécsi font"), ami 0,56 kg. Itt tehát a mázsa a font százszorosa, vagyis 56 kg. 4 MNL JNSzML Jászkun Kerület iratai (A továbbiakban: Jk. Kr. ir.) 1830. Fasc. 4. Nr. 1590. Ujfalussy Sándor kerületi mérnök jelentése az utakról, hidakról és töltésekről. Kelt Madaras, 1830. augusztus 1. 5 MNL JNSzML Jk. Kr. ir. 1830. Fasc. 4. Nr. 1590. 6 MNL JNSzML Jk. Kr. ir. 1830. Fasc. 4. Nr. 1590. 7 SZŰCS Sándor: A régi Sárrét világ. Bp. Fekete Sas Kiadó, 1992.124. p. 8 KECSKÉS Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974.169. p. Hasonló volt a Karajánosi út, amiről 1830-ban azt írták, hogy sík fekvésű ugyan, „de lapályos földön van nagyobb részént, Ugyan azért a'földnek természeti nyirkossága, enyvhez hasonló ragadóssága végett az esztendőnek nedves részeiben sokszor az üres kotsira is felférne a' vontatás. "5 Ezért csak az esztendő szárazabb hónapjaiban, vagyis kb. két hónapig volt rajta elfogadható a közlekedés. A Törökszentmiklós-Karcag távolságot a terep ezen adottságai mellett, igavonónként három mázsányi (170 kg-nyi - E. Gy.) teherrel „jó útban" nyolc óra, „rossz útban" másfél nap alatt lehetett megjárni.6 A Szűcs Sándor által az 1920-30-as években gyűjtött emlékezések szerint a karcagiak nagyobb teherrel inkább Kunhegyes felé mentek, vagy pedig a Túri út torkolatánál épített Karajánosi vagy Pingyó csárdánál hajóba ültek, úgy jutottak el Kisújszállásra.7 Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy a mocsarakon átvezető, a terep domborulatait a legjobban kihasználni igyekvő utakat - ha arra lehetőség nyílt - a szekeresek azonnal kikerülték, a gyalogjárók és az állathajtók pedig legfeljebb a helyes iránytartás miatt jártak rajta. 1790-ben a vizeket elapasztó aszály idején az ágotai vámos nem győzött panaszkodni, hogy az utazók elkerülik a hidat és „toronyiránt" járnak Ladányba és Nádudvarra is.8 Az ilyen „töredelmek" közepette az utazók örömmel tértek be az országút mellé telepített csárdákba, ahol ember és állat a nyári forróságban vagy a téli hidegben enyhülést, a viharok elől menedéket talált és megpihenhetett. Balogh István 1965-ben publikált tanulmányában hortobágyi példákkal igazolta, hogy az út mellé épített csárdák egymástól egy stációnyira (kb. 10-12 kilométernyire), vagyis olyan távolságra estek, amit a 18-19. szá10
