Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 31. (Szolnok, 2017)
TANULMÁNYOK - SZUROMI RITA: Üstökösök az égen: a Graefl- és Bobory családok a XX. századi politika szolgálatában
felutaztam Pestre, zálogba tettem az ékszereimet és fizettem. Nem tehettünk mást, abban a rendszerben csak nekik lehetett igazuk. ”140 140 Részlet Graefl Helén emlékirataiból - Családi tulajdon. 141 Nagy Mihályné Janovicz Éva 1937-ben született Váraszón, ma Egerben él. 142 Családi irat - Bobory Zsuzsa tulajdonában. Ekkorra azonban már eldőlt a Graefl család sorsa. „Mind többet kellemetlenkedtek anyámmal a föld miatt, ezért mondtam neki, hogy ajánlja fel az államnak. Meg is tette az 1950-es év elején. Attól kezdve békében élhettünk, nem voltakfolyamatosan a nyakunkon. Az illetékes szervek azt mondták, anyám önként mondott le a földjéről” - írta Graefl Helén. A földjeitől megfosztott özv. Graefl Andorné utolsó, 84 hold területét 1949. július 19-én felajánlotta az államnak, mivel a zaklatások állandóvá váltak, a munkaerő, az igásállat és a munkagépek hiányával küzdő gazdaság végnapjait élte. A felajánlás nemcsak a földeket, de a kastély földszinti részének három szobáját és mellékhelyiségeit, valamint egy istállót is érintett. Graefl Andorné csak az emeleti részeket, 2 hold földet és a kastély körüli 5 hektáros részt tartotta meg. Állattal, géppel ekkor már a gazdaság nem rendelkezett. Földjeit Orosz János Kétútközben lakó bérlő művelte. Ezt az időszakot őrizte meg emlékeiben Nagy Mihályné Janovicz Éva.141 „Édesanyámmal együtt borsót és lencsét szedtünk az Állami Gazdaság földjein. Szállásunk a kastély egyik szárnyában volt kialakítva. A nagy ebédlőben szolgálták fel délben az ebédet. Miután mi befejeztük az étkezést, megterítettek a Graefl családnak. Ok mindig külön, utánunk étkeztek. Gyermekként feltűnt, hogy eléjük szépen terített asztalon porcelán étkészletben került az ebéd, mi egyszerű alumíniumtálkákban kaptuk azt. Arra is emlékszem, hogy őket Zetoron hordták ki a földekre dolgozni, mi gyalog mentünk. A ruhájuk is szebb, jobb volt, mint a miénk. Nagyon zárkózott életet éltek. Mindez csak utólag visszagondolva furcsa. Minket úgy neveltek, hogy az urakat tisztelni kell. Senki sem bántotta a Graefleket, inkább sajnáltuk őket, mert nem voltak hozzászokva a fizikai munkához. Az egy olyan világ volt, hogy az államosítás ellenére még mindig kijárt az uraknak a tisztelet. ” Dr. Bobory György fővárosi betegágyán fekve nem gondolta, hogy halála után pár hónappal már a múlté lesz apósa birodalma. Feleségének írt végrendeletében 1949. szeptember 22-én így fogalmazott: „Kétútköztől szabadulni kell. Ez vitte el apósomat, vitte bűnbe az utána jövő intézők életét. Az árát a két lány között gondoltam felosztani, ők majd gondoskodnak anyjukról, kié csak a haszonélvezet. ”142 A Rákosi-rendszer azonban nem végzett félmunkát. Kezdetét vette a XX. század egyik legsötétebb fejezete, a kuláküldözés és a kitelepítés. A kellemetlenke-dések ezért Kétútközben sem szüneteltek, a kastély sorsa már írva volt: államosítani kell. 1949 őszén özv. Graefl Andorné maradék ingatlanát is haszonbérletbe „ajánlotta” az államnak. A leltár szerint a 17 szobás kastélyt - melynek most már nem voltak lakói - a poroszlói Állami Gazdaságnak adták át. Graefl Helén erről így írt: „Egy ideig még Kétútközben maradhattunk, aztán az őO-es évek elején a volt poroszlói gazdák 89
