Csönge Attila et al. (szerk.): Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 30. (Szolnok, 2016)

Adattár - Selmeczi László: "Az én embereim színmagyarok, jászok és kunok, nagyszerűen viselkedtek..." Zádor István festőművész I. világháborús naplója

ágyútűz alá. Mindössze 2 ágyújok van ott, de kitűnően megerősített fedezetben, amelybe a legénység minden lövés után bebújik, s csak a mi lövéseink eldördülte után bújnak ki, hogy lőjenek. A taktika kitűnő, ilyen távolságról úgy 20 mp-be telik, míg a lövedék a pályát befutja, s így elég idejük fedezékbe bújni, ha a lövést meglátták. Este 8 órakor éppen lefeküdni készültem, kint rettentő vihar dühöngött, ömlött az eső, s mi sajnálkozva emlegettük a tüzérkapitányt és a 100 embert, akik ilyen időben kénytelenek ezt az amúgy is lehetetlen utat megtenni, amikor egyszerre elég közelről rettentő fegyverdurrogást hallottunk. Első gondolatunk természetesen az volt, hogy a két ágyú transportot, amelyhez én 10 málhás állatot adtam kellő fedezettel a muníció számára, megtámadták a szerbek. Kimásztam sátramból s felriasztottam embereimet. Miután legnagyobb részük őrségen van szolgálatban, mindössze 12 emberrel mehettem a lövések irányába, a tüzérség segítségére. Útközben a legrémesebb pánik látványában volt részem. Teljes vaksötétség volt, 2 lépésre alig láttam, óriási sár és szakadó eső, meredek köves út, úgy hogy embereimmel folyton felbuktam. Alig haladtam egy pár lépést, felém futó alakokat vettünk észre, egyikünk villamlámpával az arcukba világított, de a kétségbeesés ilyen kifejezését eddig még nem láttam. Futva menekültek, s folyton ordították: „kergetnek a szerbek”. Körülbelül 60-70 embert fogtam így össze, akiket revolveremmel a kezemben kergettem vissza az ágyúkhoz. Körülbelül egy félóráig tartott ez a pánik, az emberek ijedtükben beszélni sem tudtak. Katonáimmal, akikhez útközben felállítva volt tábori őrök is csatlakoztak s így már 50-en voltunk, rajvonalra mentem át s folyton bukdácsolva, bőrig ázva az ágyúkig előrementünk. Végre aztán sikerült a helyzetet tisztázni. - Elől ment a transport élén a tüzérkapitány egy tüzér és egy 17-es tiszttel mögötte 40 ember húzta az egyik ágyút, mellettük ment fedezetül 10 fegyveres ember, utána következett ugyanúgy a második ágyú, majd a 10 málhásállat bosnyák vezetőkkel, s a végén újra 10 ember utóvéd. Az ágyút húzó 80 ember 17. népfölkelők voltak, nagyobbrészt fehérmegyei svábok, gyáva emberek, akiket az előző harcokban a tisztek fegyverrel voltak kénytelenek előre kergetni, s ahol megesett, hogy amikor az ellenség tüzelése közben előre kellett volna menni 50 emberből 30 lemaradt és fák mögé bújt. A második ágyúhoz beosztottak közül több mint a fele, amikor teljesen besötétedett és a felhőszakadásszerű eső esett, ott hagyták az ágyút és a fák alá szaladtak. A megmaradt pár ember nem volt képes tovább húzni az ágyút, megálltak. Erre valahol távol fegyverropogás hallatszott, az ágyúnál maradt emberek megijedtek, a fegyverekkel a sötétségben vaktában lövöldözni kezdtek, mire a közeli lövésektől még jobban megrémülve, mind visszaszaladt mifelénk. Nagy nehezen összeszedtük őket, s újra visszavittük őket s a már amúgy is járhatatlanná vált útról az ágyúkat visszahúztuk a legszélső tábori őrsökig. Ezt az őrséget megerősítettem, a 17-es népfölkelőket, amennyire a sötétségben lehetett, összeszedtük, s a 17-es tiszttel (Wirth Errnővel) visszamentek a Dugóra zászlóaljukhoz. - Bebújtunk sátrunkba és jóízűen egymás mellé fekve próbáltunk melegedni.

252