Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 26. (Szolnok, 2011)
ADATTÁR - CSEH GÉZA: Levél Kádárnak – Egy renitens pártmunkás esete a forradalom után
háromnegyed órát beszélgettünk. Az ő részükről elmondottakból csak annyit említek meg, hogy „a budapesti nép megsegítése után megyünk segíteni a szovjet nép felszabadításában ” Elmondtam nekik, tudtuk, hogy többen hallgatják, egy, a második világháborúból megmaradt élményemet. Röviden csak annyit említek meg, hogy cselédek és napszámosok kukoricát hordtunk be a góréba, odajöttek magyar katonák is. Élénk eszmecsere alakult ki arról, hogy ki nyeri meg a háborút. Az egyik napszámos embert majdnem megverték érte, azt mondta: „az orosz, mert az orosz katonák az első világháború idején úgy harcoltak, hogy négy magyar katona elfogott egy orosz századost, most viszont jól harcolnak, biztos van nekik miért. ” (Még soha senkinek nem mondtam, ez az ember az édesapám.) Elmondtam azt is, hogy a Szovjetunióban a II. világháború előtt is nagy építkezések voltak, akkor pedig nem vihetik oda a begyűjtött terményeket, stb. ” Azt nem írom le, hogy november 4. után miért neveztek orosz kémnek, hiszen akkor már könnyű volt eligazodni. De november 4. előtt miért úgy jelentkezik a szovjetellenesség, hogy éppen kommunisták, de az alakuló ülés közel 80 résztvevőjének nagy többsége 19-esekből tevődik össze. S ha az elvtársak másnap mindjárt bírálták Tóth elvtárs hozzászólását, miért hallgattak egy évig arról, hogy én szovjet csapatok kivonását követeltem? Pedig nem is Szolnok megyei vagyok. Volt olyan gondolatom, hogy ha a szovjet elvtársak helyébe lennék, nem tűrném ezt a sok mocskolódást. Azt a néhány ezer családot kivinném a Szovjetunióba, a magyar nép meg győződjön meg a maga bőrén arról, hogy kinek van igaza. Ezt a gondolatot két tény szülte bennem. November 3-án korán elmentem a megyei bizottságról. Kenyeret vásároltam, de hosszú ideig várni kellett, mert kifogyott, sokan várakoztunk ott. Közben szovjet harckocsik, tankok jöttek Budapest felől, mentek visszafelé, s nekem hallgatni kellett a sok kárörvendő megjegyzést, és ez és a Mindszenti-beszéd váltotta ki bennem a fent leírt gondolatot. De ezt csak november 4. után tudtam elmondani az elvtársaknak, amikor feloldódott az a szégyenérzet, amit a sok egyszerű elvtárs viselt arca keltett bennem. A másik két tényt a közelmúltból veszik. Egyik; a csehszlovákiai élményeim elmesélése közben azt a kijelentést tettem, hogy „milyen jó lenne, ha ez a sok érték ide tartozna. ” Ezt nem mondtam, olyanokat viszont igen, hogy furcsának tartottuk azt, hogy a kirándulások alkalmával az egyik német elvtárs többször megkérdezte, hogy hol volt a régi magyar határ, vagy a cseh elvtársak mennyire tartják a régi emlékeket, a magyar történelem emlékeit is, továbbá, hogy meghatódtam, amikor a Rákóczi sírboltjába lementünk. A másik tény: Október elsején tartottuk a megyei propagandista előkészítőket. A marxizmus-leninizmus kérdései tanfolyam előkészítőjét én vezettem. A vitában a karcagi gimnázium igazgatója, Papp elvtárs 477
