Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 24. (Szolnok, 2009)

TANULMÁNYOK - ELEK GYÖRGY: A Karajános-gáttól a hortobágyi vasúti hídig (Tájtörténeti áttekintés)

Magyarkán kialakított járásokról a jegyzőkönyvi bejegyzéseken túl, az 1864-ben összeállított földrajzi név anyag és a még élő hagyomány is tájékoztat bennünket. A földrajzi nevek között találjuk a Püspökladány felé eső oldalon említett Déló (egy helyütt Délő, azaz „delelő”) oldal, a Mályvás, a Kondás és az Agyagos nevezetű legelőket. A Péntek-halom, Magyarkai-halom, Tarcsahát és a Hosszúhát földrajzi nevekkel behatárolható nagy terület is teljes egészében legelő volt. A jószág delelőhelyei voltak a Kisdéllés, Nagydéllés, Oldaldéllés nevű területek is. A jegyzőkönyv ezeket összefoglalóan Déllésnek is emlegeti, más földrajzi pontot jelent viszont a szintén emlegetett Ménesdéllés. Egy szárazulatot az ott tanyázó konda pásztoráról neveztek el Virágporongnak vagy Virágszigetnek. Ilyen eredetű a 18. század második felében még használt Vadai-sziget. Az 1762-ben kihallgatott Vadai Mihály ugyanis az 1730-as években karcagi gulyás volt. A Magyarka határrészen lévő sziget az ő gulyaállása lehetett.16 Varró László már többször hivatkozott gyűjteménye számtalan személynévből {Pap, Dúsa, Laboncz, Sós, Juhász, Kise, Megyesi, Lente, Kovács, Szilágyi, Bánfl, Hőgye, Kálmán, Csobi etc) képzett földrajzi nevet sorol fel a „nagy réten”. A névadók, ahogy arra itt-ott a főbíró is utal, mindig az egykor ott tanyát tartó halászok, pásztorok.

Sokáig gulyaállásnak használták a Mályvás szigetet is. A hagyomány szerint, amikor ezt a tulajdonos az 1880-as években először felszántotta, az eke teljes egészében az évtizedek alatt felhalmozódott trágyában járt, alig fogott földet.169 170 (A Mályvás-sziget ma már alig észrevehető domborulat a szántóföldön, szóbeli emlékét csak az arrafelé lévő tanyák népe őrizte meg.) A városhoz közeli legelőkön a naponta ki és behajtott csorda járt. Ilyen legelő emléke az ott létesített temető jóvoltából máig ismert Borjúdűllő.

A nagyjószág mellett juhok és sertések réti legelőiről is találunk adatokat. A juhoknak, alkalmas helyen, karámot, korabeli névvel „kosárt” állítottak és ott volt a juhász kunyhója is. A konda, ahogy azt Györffy István írta, a mocsaras részeket járta és a fíazó- meg telelőhelyről is maga gondoskodott, vagyis bányát dúrt. A kondások ennek közelében húzták fel a maguk kunyhóját. A konda elhagyott bányája aztán még hosszabb ideig látható volt és esetenként tájékozódási pontként szolgált a pásztoroknak. 1795-ben Horváth Mihály lovai „ a' Hegyesbori pusztán, a’ Borús juh karámjánál” legeltek. A karámnál tanyázó legények ketten kapaszkodtak fel az egyikre és mentek el nádért egy „elpusztult disznó bányához”. Máskor Zábrátzki úr juhászát verték el karcagi férfiak, mert úgy gondolták ő „gyújtotta volna fel a mostanában meggyújtott disznó bányát. ” A verekedésbe forduló veszekedés lármája a juhokat is megijesztette és egy juh csíkverembe esett. Cudar szárazság lehetett 1813-ban, mert ahogy a tanács írta, a réten ,,a' Kardszagi Sertések sem élhetnek, hanem eddig is a gyepen vágynak,

169 JNSZML Kisújsz. v.lt. R.sz.274. 1762. szeptember 28. Máskor arról érkezett bejelentés, hogy a karcagi Rakoncáson a kisújszállási marhák legelnek, s a gulyás ”a' Kunyhóját is oda építette, Tanyáját is ott tartja.” (Tjkv. 1799. december 7.)

170 Id. Fazekas Sándor (sz. 1931) nyugdíjas agrármérnök, karcagi lakos közlése.

99