Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 11. (Szolnok, 1996)

TANULMÁNYOK - Oroszi Sándor: Tutajok a Tiszán / 203. o.

Még egy jogi szempontra hívjuk fel a figyelmet. A Tisza mellékfolyóin és magán a Tiszán Nagybocskoig a parti birtokok tulajdonosaitól, illetve az őket képviselő vármegyei közigazgatási bizottságtól, másodfokon pedig a földművelésügyi minisztertől tutajozási engedélyt kellett kérni. Ebben az engedélyben aztán szabályozták a különböző engedményesek jogait és kötelességeit, hiszen egy-egy vízfolyáson több fakitermelő, -kereskedő cég is úsztathatott, tutajoztathatott. Nagybocskó alatt a Tisza közforgalmú vízi útnak számított, így engedélyre nem volt szükség, csak a vízi utak használatával kapcsolatos szabályokra kellett ügyelni. A tiszai kikötőkben történt az említett harmadik értékesítési mód, a tutaj faárverés. A kincstári fenyőre általában márciusban hirdették meg az árverést. Az árveréssel kapcsolatban csak egy-két mozzanatot szeretnénk kiemelni.

8 Az első az, hogy tavasszal általában eladták az egész tutajozási idény, tehát májustól október-novemberig leérkező összes tutaj faanyagát. A vevők kötelesek voltak azt a leérkezés sorrendjében, a következő gátvízig, tehát 2-3 nap alatt elszállítani. A tutajban érkezett fa értékesítését időnként összekapcsolták a Máramarosszigeten lévő két kincstári gőzfűrész bérbeadásával is. Például 1909-ben, amikor az egyik gőzfűrészt a szegedi "Winkler Testvérek" cég vette bérbe, a másikat pedig a "Szolnoki Egyesült Gőzfűrész és Őrlőmalom RT."

9 Az alföldi fűrészvállalatok tehát nemcsak fát, letutajozandó szálfákat vettek, hanem igyekeztek helyben, Máramarosban is fűrészüzemhez jutni. E mögött azt a gazdasági szándékot kell látnunk, amely a szállítási költségek csökkentésével kapcsolatos. Már utaltunk rá, hogy a feldolgozott fa ára akár a vasúti szállítás díjtételeit is elbírta. Tehát azt a vevőkört, amelyiket Máramarosszigetről vasúttal könnyen, viszonylag nem nagy távolság megtételével lehetett elérni, innen látták el deszkával és léccel, illetve egyéb feldolgozott fával. A másik szempont pedig közvetlenül kapcsolódott a tutajozáshoz. A folyami tutajokkal felteherként érdemesebb volt értékesebb árut (például feldolgozott fát) szállítani, mint szálfákat. A fa útját követve tehát eljutottunk a tiszai kikötőkig, ahol a fát áruba bocsátották. A fakereskedő képviselői itt átvették az erdei tutajokat. (A kikötőben mindig felülről lefelé, tehát az utoljára leérkezett talpakat kellett átvenni, továbbvinni, mert az elsők elkötése a többi elszabadulását okozta volna.) Az erdei tutajokat itt folyami tutajokká alakították. Ennek érdekében a gúzskötések helyett hevedereket tettek a hátsó, vastagabb végekre, így a talpak merevkötésűek lettek. A Tiszán ugyanis már nem kellett és nem is lehetett olyan erősen fékezni, mert a folyó lejtése jóval 1 %- alatti volt, ugyanakkor a szálfák vége kicsi vízálláskor sem ért volna le a meder aljára. A talpakat egymás mellé - gúzsokkal - és egymás mögé is kötötték, így állt össze az öt-hat, sőt nyolc talpból álló folyami tutaj. Ezt 2-3 kormányos Tiszaújlakig egy nap alatt levitte, ahol újabb talpakat kötöttek hozzájuk, és összeállt, a (Lásd a 3. számú A tutajfa értékesítésére lásd bővebben: OROSZI Sándor: Kincstári erdőgazdálkodás Erdélyben 1867-től 1918-ig. In: Erdészettörténeti Közlemények DC. Bp. 1993. 37-41. BÍRÓ Z.: A máramarosi faeladások EL. 1909. 334-336. 210