Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 11. (Szolnok, 1996)

TANULMÁNYOK - Oroszi Sándor: Tutajok a Tiszán / 203. o.

S itt kezdődött az erdei tutajozás művelete

7 A tutajba fúrást általában csak a jégzajlás után, április-májusban végezték el. Az erdei tutajozás egyik fontos jellemzője volt, hogy félmerevkötésű talpakat állítottak össze. Ez azt jelenti, hogy a tutajt alkotó szálfák vékonyabb, elülső végét hevederrel rögzítették, míg a hátsó vastagabb végüket mogyoróguzzsal fogták össze. Az elülső, szilárdan összekötött résszel irányították a tutajt, meg a hátsó, gúzzsal rögzített rész a tutaj rohanását fékezte. A szálfák ugyanis egymás mellett elcsúsztak, esetleg leértek a meder fenekére. A fékezésre azért volt szükség, mert a folyami tutajozást gyors folyású, 1-5 %-os lejtésű hegyi folyókon, patakokon gyakorolták, ahol a tutajok nagyon nekilódulhattak. Az erdei tutajok 3-4 méternél nem lehettek szélesebbek, mert a máramarosi folyók medrén csak ekkora teher tudott átjutni. Ha a meder mégis szélesebb lett volna, a vízfogók surrantója ennél terjedelmesebb tutajokat nem eresztett át. Az erdei tutajozás másik fontos jellemzője ugyanis a vízfogó. Feladata az, hogy gátjával elzárja a folyót, majd amikor az ún. gátudvar megtelik vízzel - tavasszal és ősszel hetente legalább kétszer, nyáron egyszer - a víz (ún. gátvíz) leeresztésével a tutajok a következő élővízig (esetünkben a Tiszáig) leúszhassanak. (A vízfogó gátján a tutajok a már említett surrantón kelnek át.) A Tisza felső folyása mentén szinte minden mellékfolyón már a XVIII. századtól kezdődően építettek vízfogókat, egy folyón akár többet is (ilyenkor a gátvizet összehangoltan, a tutajok érkezésének megfelelően, egymás után engedték le). így a fakitermeléssel a folyók mentén egyre feljebb lehetett hatolni. Az erdei tutajok Máramarosban 25-30 méternél nem lehettek hosszabbak. Ezt a folyók medre szintén meghatározta, hiszen a terjedelmesebb tutajok fennakadtak, beszorultak volna a kanyarokba. Ha a szálfák csak 6-8 méteresek voltak, akkor két talpat egymás után köthettek, s úgynevezett kettős tutajt ("bokrot") állítottak össze. (Lásd az 1. számú ábra.) Ilyenkor a hátsó talpat elöl és hátul is csak gúzzsal rögzítették és gúzzsal kötötték az első talphoz. Egy talpban, illetve egy kettős tutajban átlagban 24-40 m

3 fát hoztak le, s helyenként már felteherként szálfákat, gúzsanyagot, netalán vékonyabb póznákat is raktak rá. Igaz, a félmerevkötésű tutaj - éppen a rönkök vastagabb végének csaknem szabad mozgása miatt - alig terhelhető, de Máramarosban némi felterhet ezekre is raktak. Ezekkel az erdei tutajokkal egy-két kormányos a 90-115 km hosszúságú utat egy nap (8-12 óra) alatt tette meg, s kötött ki Tiszaszalonkán, Nagybocskón, Técsőn vagy Bustyaházán. A kincstár mindig meghatározta, hogy a tutajjal az illető mellékfolyóról hová, melyik kifogóra, tutajkikötőbe kell megérkezni. Ezeken a helyeken a tutajozás okmányait átvették, s a tutajosok bérét is kifizették. (Lásd a 2. számú ábra.) A tutajozás elméleti tervezéséről és gyakorlati kiviteléről ír: SZÉCSI Zsigmond: Az erdőhasználattan kézikönyve. Bp. 1894. 458-480. További, elsősorban a máramarosi tutajozással kapcsolatos írások: KELLNER Valér: A fa-anyagok vízen való szállításának rendszere és eszközei Máramarosban. EL. 1883. 902-929., 1008-1032.; GABNAY Ferenc: A máramarosi tutajozás jelentősége. EL. 1897. 449-457.; KOLOZS József: A tutajozásról. Az Erdő 1914. 257-259., 265-268., 273-276., 281-284. 207