Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. (Szolnok, 1991)

TANULMÁNYOK - Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok önkormányzati tevékenysége / 67. o.

megfelelően azt legeltetéssel hasznosították. Saját állatállományuk járt rajta, vagy ha ez kevésnek bizonyult, bérbe adták, vagy fogadtak rá máshonnan jószágot. A kevés legelőjű mezővárosok arra törekedtek, hogy hosszabb-rövidebb időre bérlet formájában szerezzenek maguknak elegendő pusztai legelőt. Mindkét törekvés megvalósítása a tanács kezében volt. Fontos gazdasági érdek fűződött hozzá, hogy a puszták minél jobban ki legyenek használva. Általános gyakorlat volt, hogy a pusztákat három éves ciklusra lehetett bérbe venni, és harmadévenként ezeket a bérleteket meg kellett újítani. A XVIII. században már kollektív bérletekkel találkozunk, míg korábban az volt a jellemző, hogy egy vagy több sőretartó gazda vette bérbe. A mezővárosi közösség nevében a bérbeadókkal minden esetben a tanács megbízottai tárgyaltak. A tanács feladata volt, hogy utánajárjon: hol, milyen legelőt, és milyen feltételekkel lehet bérelni. Különösen a nagy magánbirtokosok éltek azzal a lehetőséggel, hogy pusztáikat előre árverésen hirdették meg. Ilyenkor a legtöbbet ígérő jutott a bérleti joghoz. Gyakran alakult ki így versengés, aminek az árfelhajtó szerepét nem győzik eléggé kárhoztatni a tanácsi jegyzőkönyvekben. A tanácsi küldöttség a közösség jóváhagyását maga mögött tudva indult el egy-egy árverésre. így az egész közösség vállalta a bérleti díj kifizetését a legelő jószága után. A jól politizáló, a gazdasági érdekeket felismerő tanácsi vezetés a közösség érdekeit messzemenően figyelembe véve intézte az ügyeket. Ennek haszna vagy kára nemcsak a kommunitásra, de a tanácstagokra is hárult, hiszen maguk is gazdálkodó, jószágtartó emberek lévén, saját érdeküket is képviselték. így a puszták szerzése és azok megtartása, rajtuk az árutermelő állattartás rentábilis megszervezése olyan öszszetett feladatot jelentett elsősorban a tanácsnak, amelyikkel megbirkózni komoly kihívás volt. Ennek a mechanizmusnak a működését talán legjobban Túrkeve példáján lehet szemléltetni. Ez a nagykunsági mezőváros saját határában csak nagyon kevés legelővel rendelkezett, amely messze nem fedezte polgárai szükségletét. Rendkívül sok szervező erőt és anyagi energiát kötött le a külső puszták bérlése. A keviek szerencsésebbek voltak, mint a kisújszállásiak, akik napi járóföldre, Tiszacsege határában találtak jószágaiknak bérelhető legelőt.

17 A keviek a város határába ékelődő két pusztát élték: Ecseget és Túrpásztót. Ecseg puszta a Pálos szerzetesrendé volt, a rend felszámolása után a birtok a Kamarára szállott. Pásztó pedig magánföldesúri tulajdon volt, az Orczy család bírta. A kevi tanácsnak meg kellett küzdenie a bérleti díjat feljebbfeljebb srófoló földesúri kapzsisággal, de ugyancsak meg kellett küzdenie a szomszédos települések pusztaszerző törekvéseivel is. De nem jelentett kisebb feladatot a bérleti díjak behajtása sem. Ez csak úgy volt lehetséges, és a gazdálkodás rentabilitását is ez határozta meg, ha a bérelt pusztákat a lehető legteljesebben kihasználták. Ezért nagy gondot fordítottak a legelők állapotának a karbantartására, meghatározták a kihajtandó állatok létszámát, gyakran még a nemét és korát is. Ha mód volt rá, a terület egy részét kaszálónak különítették el. Gondoskodtak a jószág ivóvizéről. BENCSIK János: Gazdálkodás Kecskés pusztán, Kisújszállás külső legelőjén. In: Hajdúsági Múzeum Évkönyve II. Hajdúböszörmény, 1975. 233-284. 77