Zounuk - A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 3. (Szolnok, 1988)
TANULMÁNYOK - Zsoldos István: Elemi csapások Kisújszálláson a XIX. század második felében / 69. o.
ezáltal kizárólag földműveléssel foglalkozó népünk nemcsak barmaitól, de a földje művelésére nélkülözhetetlen igavonó jószágaitól is megfosztván, kétségbeesve nézhet a sötét jövő elébe, mely egész vidékünket nyomorral fenyegette. A következő 1862-dik egész évfolyamban határunkban igen nagy szárazság uralkodott, minek folytán legelőink, szénatermő földeink kopárrá változva, a még dögvész által megkímélt kevés barmainknak sem nyújthattak táplálékot, szénánk, takarmányunk egy kaszacsapásnyit sem termett, élettermő földeink, vetéseink pedig több helyen elvetett magvainkat sem adták vissza, s ily élelem és takarmány nélküli helyzetünkben szomorú kebellel vártuk a felénk sebes léptekkel közeledő tél sötét jövőt ígérő napjait..." A tél rendkívül hoszszú volt, hét hónapig tartott, a barmok megmaradt része éhség miatt hullott rakásra, akik tehették — takarmányt vásárolva magukat adósságba keverték. Tavasszal a nép szántott, vetett, de ez az év még sokkal nagyobb csapással érkezett, „mert a téli folytonos száraz hideget eső és harmat nélküli hideg, szeles tavaszi hónapok váltották fel... az elvetett magvakat... még csírájukban megsemmisítették." Keserves sirámokban vázolja a helyzet kilátástalanságát, ,a tavaszi magvak portemetőjét, a „szipoly bogarak" pusztítását. A kalászokkal, a virágokkal hímzett földek most egy „sivatag Saharához hasonlítanak, melyen egeket verdeső óriási forgószelek, vagy mindent kipusztító orkánok űzik iszonyú játékaikat." A határban mindenütt lehetett látni lézengő jószágokat, amelyek vagy csapatostól vonszolják magukat, vagy hevernek a porban. Az aszály társadalmi hatását sajátos módon világítja meg a levél írója, amikor azt írja, hogy ,,e kerület éppen azon polgárai sújtattak legérzékenyebben, azok pusztíttattak ki mindenökből, kik más szerencsétlen időkben a nyomorult szegény osztálynak az éhhalál ellen gyámolai s óltalmazói voltak, kik a szükség idejében kenyerük felét is készek voltak az ínséggel küzdők között megosztani; mely körülmény megkétszerezi reánk nézve a csapások nagyságát, mert a birtokos osztály egyenlővé lévén a legszegényebb osztállyal, ennek sem munkát adni, sem segélyt nyújtani nem képes... " A felterjesztésben még egy hathatós érvvel is él a levél írója, azzal, hogy a csapásoktól sújtott Nagykunság népe — 60 ezer lélek —, amely az adófizetés tekintetében mindig példamutató volt, segélyért soha nem fordult senkihez, mindig csak másokon igyekezett segíteni, most esedezik, hogy: - a csapás megvizsgálására egy magas küldöttség küldessék ki, mely annak nagyságát „constatirozza", - az 1862/63-as állami adó engedtessék el, - az állampénztárból huzamosabb időre 500 ezer forintnyi kamatmentes kölcsön engedélyeztessék, s a lakosság részére gabonáról való intézkedés tétessék. A feliratban is említett állatlétszám-veszteség igazolására álljon itt egy olyan Kimutatás, amelyet tanácsbeli emberek házról házrajárván írtak össze, s amelyet maga a főjegyző, Pólya Bálint hitelesített 1863. június 29-én. 24 SZML Kisújszállás tanácsülési jkv. Melléklet 1860/65 - 148/863.; Kisújszállás közig. ir. Fasc. 345, 697/1863.; Uo. Fasc. 346 - 1217/1863. 75
