Zounuk - A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 2. (Szolnok, 1987)

ADATTÁR - Ágoston Mária: Egy finn szobrász a Szolnoki Művésztelepen (Részlet Yrjö Liipola Vándoréveim c. visszaemlékezéséből) / 323. o.

festőt még senki sem látta szomorúnak. Tréfára mindig készen állott, de már karikatúraszerű lénye is jókedvre derítette a többieket. Senki nem tudott olyan kiválóan szteppelni mint ő, s mások utánzásában is utolérhetetlennek bizonyult. Nem volt okos dolog megsértődni, ha valamelyik cimborát utánozta, legjobb megoldásként a többiekkel kellett nevetni, mert különben tréfái a végtelenségig folytatódtak. JÁVOR PÁL magas, széles vállú és lomha járású férfi volt. Jó pajtásnak tartották, bár ő soha nem eszelt ki csínyeket. Folyton változtatta a véleményét és mindig annak az oldalán állt, akit utoljára hallott. Műteremszomszédom, Frecskay zömök ember, felsőteste mint egy atlétáé, de lábai egy vézna fiúcskára emlékeztettek. Az egyoldalú sportolás fejlesztette ilyen természetfeletti erőssé karjait és vállait. Évekig evezett a Tisza s a Duna vizein és legnagyobb álma, amiről állandóan beszélt, az volt, hogy a Duna forrásvidékétől leevez a Fekete-tengerig. A társaság legfiatalabbja, a szolnoki PÓLYA TIBOR kifogyhatatlan volt a tréfákból és mindig ugyanolyan gondtalan is, akár volt pénz a zsebében, akár nem. Mindenki tudta róla, hogy még véletlenül sem mond igazat s hogy pénzkölcsönzési bajnokságon esélye lett volna a világcsúcs elérésére. Ezek voltak tehát azok az emberek, akikkel a nyarat töltöttem. Nappal a szorgos munka szüneteiben ritkábban láttuk egymást, de este mindig a város legnagyobb kávéházában gyűltünk össze beszélgetni vagy biliárdozni. Amikor valakinek véletlenül volt pénze, karcsú nyakú borosüvegek jelentek meg az asztalon és azokon az estéken csak reggel mentünk haza. Nem lármáztunk, nem ordibáltunk, csak jól éreztük magunkat a bortól. A bor felvidít, ellentétben a pálinkával, ami általában az északi országokban vitatkozásra és verekedésre ingerli az embereket. Társaságban a magyar nem verekszik. Ha valaki megsérti, azt másnap párbajra hívja ki és az ügyet a leglovagiasabb szabályok szerint intézik el. Egyszer egy egésznapos kirándulást tettünk csónakon a Tiszán a város ifjai és kisasszonyai társaságában. Ott aztán valaki sértően beszélt az egyik kisasszonyról és az ebből kirobbanó szóváltás eredménye tizenegy párbaj volt a rákövetkező két napon. Azon a héten megszaporodott a tapaszokkal borított arcok száma. Mi művészek soha nem bántottuk meg egymást annyira, hogy kardot kellett volna rántani, hanem tréfával és megegyezéssel simítottuk el a dolgot. Egyik este a reggelig tartó, borosüveg melletti üldögéléskor eszünkbe jutott, hogy megváltoztatjuk egy kicsit az utcák arculatát. Leszedtük a sarokvasakkal és kampókkal felerősített bádog cégtáblákat és úgy cseréltük ki őket egymással, hogy a következő napon senki nem tudta, mit melyik üzletben árulnak. Másnap épp piacnap volt és a sok vidéki teljesen összezavarodott a boltok előtt. Jó időbe telt, amíg mindegyik kereskedés megtalálta a saját cégtábláját. Természetesen a művészekre gyanakodtak, de végül csak jóízű nevetés lett a tréfa vége. Néha vendégeket kaptunk a fővárosból, művészeket és más barátokat, akik gyakran napokig velünk maradtak. Különösen nyár végén jöttek a képvásárlók, amikor számos festőnek műteremkiállítása nyílt. Frecskay egész télen és tavasszal egy nagy kiállításon dolgozott. Nagy önbizalommal és büszkén jelentette ki, hogy mindenkit kiüt a nyeregből és megmutatja, hogy ő itt a mester. Az effajta hencegést nem szívesen hallgattuk, egyszer aztán alkalom nyílott rá, hogy megtépázzuk a babérjait. LECHNER festő, a híres építész fia is Szolnokon töltött néhány hetet. Ez a jómódú ember a világ minden részét beutazta és minden országban voltak ismerősei. Valahol megismerkedett egy bizonyos Vanderbilttel, aki milliókat költött utazásra. Valaki megjegyezte, 328