Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 23. (Szolnok, 2008)

TANULMÁNYOK - BARTHA JÚLIA: Pogányi kegyetlenséggel – egy 18. századi válóper anatómiája

határvonalak.7 A közösségi normák betartását elsősorban a rokonság felügyelte. Hozzásegítette őket az a körülmény, hogy az újratelepülők egy-egy városrészt rokonsági alapon szálltak meg. Az egymás mellett élő rokonoknak megvolt a lehetőségük arra, hogy ellenőrizzék a szomszédot, egyszersmind a rokont. Ezzel éltek is. A rokonsági tudat máig a legerőteljesebben ható tényező a Jászkunságon. Nemcsak abban az értelemben, hogy számon tartják a rokonsági fokot, hanem úgy, hogy a rokon életének minden mozzanatát, erkölcsét, egyéb viselt dolgait is tudják.8 A kor normáihoz tartozott, hogy szinte mindent megengedhetett magának egy módos, redemptus gazda. Még szeretőt is tarthatott úgy, hogy a közösség bár tudott róla, amíg ki nem derült, amíg a nyilvánosság a szájára nem vette, nem jelentett problémát, nem okozott törést a család életében. Erre volt az a mondás, amit idejekorán megtanultak a leendő asszonyok: „Nagy legyen az asszony köténye!" - mindent el kell takarnia. Nem engedte a család, hogy a menyecske ha összekülönbözött az urával, haza költözzön. „Amilyet szakítottál, olyat szagoljál!" - volt a rendreutasító intés. Ezért az volt a jellemző, hogy a párválasztáskor a lányok szívesebben mentek olyan legényhez, aki a közelben lakott, akinek a családját jól ismerték és az új környezetében is az otthon megszokott normák szerint élhetett. Gyakori a településeken belüli házasodás, olykor még rokoni (másod-unokatestvéri) házassági kapcsolat is volt, tehát nemcsak csoporton (településen) belüli, hanem még vallási endogámia is jellemzi a Jászkunságot.

A női erkölcsöt leginkább a huszármundér veszélyeztette... de a nagyon erős rokoni kontroll miatt rendes asszony még gondolatban sem vétkezhetett. Még a gyanú árnyéka sem vetődhetett rá. Amennyiben mégis megtörtént a baj, a család igyekezett elsimítani és lecsendesíteni a hangos házat. Ha azonban szép szóval nem ment, nem riadtak vissza a tettlegességtől sem. A peres iratokból jól látszik, hogy akár a tanúk, akár a bíróság az asszonynevelés bevett szokását, a verést nem ítélik el. Ahogy az egyik alperes vallja: „szeretetbűi megvertem egyszer- kétszer, aztán meg ha durcás volt... " Bizonyos Szulykó János szabadszállási orvos az apósához küldött gyöngybetüs levelében leírja, hogy „ itt már minden hiába való, megkardlapozta a menyecskét, de nem használt semmit, visszaküldi a szülői házhoz..."9 „Pénz számolva, asszony verve jó!" - tartja a mondás a Jászkunságban. A nő a házasságkötés után teljesen kiszolgáltatottja a férjének. A

7 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet: A Jászkun Kerület társadalma és igazgatása 1748-1848-ig. In: A Jászkunság kutatása. Kecskemét-Szolnok, 1985. 345-391. p.

8 BELLON Tibor: Nagykunság. Bp. 1979. 195. p. v.ö.: POZSONYI Zoltán: Normaszegő nők a türkevei Vincze családban. In: Jogszabályok és jogszokások. A Jászkunság kutatása 2005. Kiskunfélegyháza, 2005. 251-278. p.

9 JNSZML Jászkun Kerület Polgári perek Doctor Szulykó János és Vincze Borbála pere, 1799. Capsa 16. Fasc. 6. No. 15.

27