Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
országról az Istambul közeli Gebze vidékére. Ott letelepedtek és falut alapítottak. Egy közeli cserkesz falu lakosságával nem tudtak összeférni, a falut feladták, s az isparta melletti Sorkumyaylára menekültek. A helyet birtokukba vették, és téli szállást keresve ide jöttek. Itt falut alapítottak és új birtokukat biztosították. Nyaranta felmentek a yaylára, télen pedig lejöttek ide, a tengerpart közelébe. Itt letelepve elhatározták, hogy a helynek olyan nevet adnak, amely mindkét hazájukra emlékezteti őket. így lett a falu neve Gebiz-Macar.” így szól a törökországi Anatóliában (Anadolu, Kis- Ázsia), Anta'ya várostól 43 kilométerre fekvő Macaraköy, magyar nevén Magyarfalu története amelyet generációk láncolata adott szájról szájra. Az erdélyi Zágonból kiindulva 84 napot kitevő szakaszos gyalogmenetben, 2600 kilométer után jutottam el ebbe a faluba 1990. július 5-én. Ezalatt átvergődtem a Kárpátokon, a Dobrudzsái - és a Balkán hegységen, az Uludag - és a Toros-hegyeken, magam mögött hagytam az Erdélyi-medencét, a Dobrudzsái-, a Balkán- és az Anatóliai-fennsíkot, 306 településen haladtam át, ebből 260 falun és 46 városon. Azzal az eltökélt szándékkal indultam el, hogy választ kapjak egy olyan kérdésre, ami bennünket kisebbségi magyarokat immár 82 éve foglalkoztat egy olyan térségben, ahol intézményesítetten folyik a többségi nemzetbe való beolvasztás. Mi az, ami egy 450 év óta, itt élő kis közösséget a magyarsághoz köt? Mi az az elemi érzés, amely a lélek legmélyebb rétegeibe nyúlik vissza, és egyáltalán: mi a titka a megmaradásnak?! Olyan ez a hely a török „tengerben” mint egy sziget, amelynek „macar” (magyar) a neve. És azzal, hogy fellebbentettem az emlékezés fátylát a holtak életre keltek, és a némák beszélni kezdtek, mert a titkot örökre magukkal vitték a sírba, és a múlt némán az élőkben maradt. Eredetükre vonatkozóan egyetlen írásos emléket találtam. Dr. Rásonyi László, Tarihte Türlük című, 1971-ben, Ankarában megjelent dolgozatában, ami nagy általánosságban Gebiz-macarra is vonatkozhat. Ebben ez áll: A nagy háborúk sok áldozattal jártak. Magyarországról sok magyart, esetenként egész falvakat telepítettek át Anatóliába. Aztán 15-20 évi otthontartózkodás után szabadon engedték őket, vagy felvéve az iszlám hitet, eltörökösödtek. Napjainkban is Sivas mellett, egy egész övezetben vannak magyar elnevezések, Giresun mellett és Balikersirben is egy falut magyarnak neveznek. Az isztambuli egyetem által 1976-ban szervezett szimpózion anyagában, amelynek témája a török-magyar kapcsolatok és a magyar bujdosók volt („Türk- Macar Kültür münasebetleri isigi altimda II. Rákóczi Ferenc ve macar mültecileri”), egy térkép Törökország területén nyolc magyar nevű közösséget tüntetett fel (három Macarlar, két Macar, két Macarlagu és egy Macara nevűt). Ezek többségükben Anatólia északi (Fekete-tenger partvidéke) és középső részén terülnek el az Egei-tengertől az Ararat-hegységig. A Földközitengeri Gazipasa közelében csak egyetlen település van, Antalyától mintegy 190 kilométerre, keletre. Ez szintén a Macar nevet viseli. Ezek a nevek, melyek már kimentek a használatból, a valamikor ott lakó magyarokra utalnak, de nincs tudomásunk arról, hogy az ottani közösségek valamelyike is hivatkozna magyar eredetére. Feltűnő, hogy Macarköy neve egyik munkában sem szerepel. De ki is emlékezne most rájuk első telephelyükön, az Isztambul közeli Gebzén? Mennyi idő kellett ahhoz, hogy onnan ide érve új települést létesítsenek?! És mikor történt ez? Hogy kerültek egyáltalán Anatóliába? Telepesként vagy rabszolgaként hozták ide őket? Magyarországnak milyen tájáról, a Duna-Tisza közéről, Temes vidékéről, Hunyad-Déva környékéről vagy talán a Székelyföldről, vagy éppenséggel Csíkból kerültek oda? Hányán lehettek, többségében férfiak vagy nők voltak, vagy csak férfiak? Gyerekek is voltak velük? És hányán jutottak el a mai „Macar” nevű helyre, ahol mostani telephelyüket, Gebiz-Macarköyt (Magyarfalut) létrehozták?! Megannyi kérdés, amire nehéz választ találni. Én, akár a mesebeli vándorlegény zsebemben a pogácsát helyettesítő pár garassal nekivágtam az útnak, hogy a némaságot vallatóra fogjam, hogy ezáltal a megmaradás titkára is rátaláljak. Előbb szőkébb pátriámat Háromszéket jártam be gyalog, majd Csík, Gyergyó, Székelyudvarhely, Székelykeresztur vidékét és Maros megye után Erdély szórványmagyar vidékeit kerestem fel, hogy aztán eljussak a moldvai csángómagyarokhoz, a magyar diaszpóra legsanyarúbb sorsú népéhez is. „Itt mi körben mind magyarok vagyunk” - mondta akkor, 1982-ben egy Felsőrekecsényi (Moldva) csángómagyar. A templomban és az iskolában csak románul mondanak. Hát ide bevegyültünk. A fiaimmal - van négy - magyarul beszélek. Ok nem válaszolnak, de értik. Nincs rá szükségük, románok között dolgoznak. Azóta 20 év telt el. Ma már a férfiak egyharmada Magyarországon vállal idénymunkát, és haton a fiatalok közül a gyimesfelsőloki (Hargita-megye) Árpádházi 28 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
