Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
ZÁRÓ ISTENSZOLGÁLAT Éltető Lajos (Reménység Tava, 2001) Madách Imre: Az ember tragédiája I: 1 Dicsőség a magasban Istenünknek, Dicsérje őt a föld és a nagy ég, Ki egy szavával hívta létre mindent, S pillantásától függ ismét a vég. 0 az erő, tudás, gyönyör egésze, Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett, Imádjuk őt a vegtelen kegyért, hogy Fényében illy osztályrészt engedett. Megtestesült az örökös nagy eszme, lm, a teremtés béfejezve már, S az Úr mindentől, mit lehelni enged, Méltó adót szent zsámolyára vár... Jössz te, kedves ifjú szellem, Változó világgömböddel, Aki gyászt és fénypalástot, Zöld s fehér mezt váltogatsz fel. A nagy ég áldása rajtad! Csak előre csüggedetlen; Kis határodon nagy eszmék Fognak lenni küzdelemben. S bár a szép s rút, a mosoly s könny, Mint tavasz s tél, kört vesz rajta, Fénye, árnya légyen együtt: Az Úr kedve és haragja. GÁBOR FŐANGYAL Ki a végetlen űrt kimérted, Anyagot alkotván beléje, Mely a nagyságot s messzeséget Egyetlen szódra hozta létre: Hozsána néked, Eszme! MIHÁLY FŐANGYAL Ki az örökké változandót, S a változatlant egyesíted, Végetlent és időt alkotva, Egyéneket és nemzedéket: Hozsánna néked, Erő! RÁFAEL FŐANGYAL Ki boldogságot árjadoztatsz, A testet öntudatra hozva, Es bölcseséged részesévé Egész világot felavatva: Hozsána néked, Jóság! Felolvasás: Máté 5:1-2 és 6:19-21 Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai. És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Kosztolányi Dezső: A nagyvárosban éltem (részlet) A nagyvárosban éltem, hol a börzék déltájt, mikor magasba hág a nap, üvöltenek és mint megannyi torzkép, az ember-arcok görcsbe ránganak. Középkorban, fényén egy régi délnek, szólt a harang, letérdelt a paraszt, ők így imádkoznak, kik mostan élnek, csak pénzt kiáltva és mohó panaszt, ijedt számokkal istenről vitáznak, az új istenről, "adnak", egyre "vesznek", hódolnak az aranynak és a láznak, magasba szállnak és a mélybe vesznek... MUNKA Rónay György Odakint most hasadoznak a földek, és széles a föld, de kevés a magvető, és határtalan szölleje az Úrnak, de kevés a munkás az ő szőlőhegyén. Testvérem a hitben, szépségben és igében! Most kél a nap! Már hullik a dér! Nagy indulásunk fiatal ritmusát szomjan benyelik a földek. ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM 21
