Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
kintve inkább mozgalom volt, mint összeesküvés: az elszigeteltségre kényszerítő hatalom szándékának ellenszegülve, a határokon átlépve segítette e nyelvterületen - a Kárpát-medencét és a nyugati emigrációt is beleértve - az információk szabad áramlását, könyvek, folyóiratok és légióként a hírek szabad cseréjét. A hírcsere nyomán teremtődött meg előbb spontánul, majd egyre tudatosabban az a futárszolgálat, amely a legsötétebb években huszáros bravúrokkal bőszítette a belügyi szervek embereit. A határoktól nem szabdalt, mélyben kiépült haza a maga kapcsolatrendszerével elsősorban a nemzetiségi sorsban élő magyaroknak jelentett viszonylagos biztonságot - pontosabban annak illúzióját. Ereztük bátran: nem vagyunk magunk, s ez akkor is erőt adott, ha nem lehettek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy a mi helyzetünkben mennyire érvényes az "én védem őket, ők megvédenék engem" igazsága. Részei voltunk a mélyben működő hazának, közelről és távolról figyeltek ránk - ez számunkra nagyon fontos volt. De legalább ilyen fontos volt, hogy mi is figyeltünk másokra, határon sőt héthatáron túliakra. Nemcsak az együvé tartozás tudatát, hanem önérzetünket is erősítette ez a tájékozottság, azt is mondhatnám- jól értesültség. Annak a mozgalomnak az erkölcse, az áldozatkészség, a folyamatos civilkurázsi, a legjobb önmagunkat felszínen tartó készenlét - mindez olyan érték, amelyet kár lenne emlékeink kalodájába zárni; annál is inkább kár lenne, mert nem tudhatjuk, nem lesz-e ismét rá szükségünk. A magunk teremtette haza 1989 decemberében és a kilencvenes években, ha nem is mindig zavartalanul, de a megváltozott körülményekhez igazodva maximális hatásfokon működött. Tanúként szeretném elmondani, hogy a Marosvásárhelyen megjelenő Látó című folyóirat, amelynek szerkesztője vagyok, folyamatos megjelenéséhez nélkülözhetetlen segítséget kapott azoktól a barátainktól, akikkel évtizedek óta tartottuk a kapcsolatot, s akik az anyaországi fordulat után olyan helyzetbe kerültek, hogy hathatósabban segíthettek. A közismert szólás szerint nem halat, - hálót adtak - nyomdát és épületet - nekünk csak élnünk kellett a felkínált lehetőséggel. Az épületet átalakítottuk, a nyomdát felszereltük, a Látót tizenkettedik éve rendszeresen megjelentetjük, s közben, egyáltalán nem mellékesen, a "semmiből egy új, más világot teremtettünk", a Mentor Kiadót, amely eddig több mint 250 könyvet adott ki magyar nyelven, s amely a szorító körülmények között is fokozatosan erősödik, ebben az esztendőben már több mint ötven könyv kiadását készítettük elő. Az egykor mélyben meghúzódó haza nemcsak napvilágra, reflektorfénybe is került Marosvásárhelyen: a Látó Irodalmi Színpada nyolcvanadik előadásához közeledik s vendégeink között szinte kivétel nélkül felsorolhatjuk a magyar irodalom legjelentősebb alkotóit és műhelyeit, a Kárpát-medencei folyóiratok mellett a Hollandiai Mikes Kelemen Kört, a Müncheni Új Látóhatárt, a Bécsi Bornemissza Péter Társasággal, a Protestáns Magyar Szabadegyetem előadóit, az amerikai Szivárvány és az Arkánum szerzőit. A marosvásárhelyi közönség is élt a megteremtett lehetőséggel: több olyan előadásunk volt, amelyen négyszázan fogadták vastapssal az írókat. Ezek az esték mindnyájunk számára a Határtalan Haza felhőtlen ünnepei voltak. Mindez akár sikertörténetnek is számíthatna, de csak az érem egyik oldalát mutatja. A másikról nem szívesen beszélek; annál kevésbé szívesen, mert nem kerülhetem el a politizálást - ám a vendéglátóim arra is megkértek, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről és közérzetéről is beszéljek. Nincs felhatalmazásom a mások nevében beszélni, így mint eddig tettem, ezután is a magaméban fogok; a politizáláshoz éppen elég lesz ez is. Egyike vagyok annak a négy embernek, akik 1989 december 23-án a Maros Megyei RMDSZ-t megalakították. Lehet, hogy a későbbiekben ki fog derülni, hogy nem mi voltunk azok, pillanatnyilag még ezt a minőségünket nem vonták kétségbe. S egyike voltam azoknak a reform-értelmiségieknek, akik a diktatúra éveiben az egzisztenciális kockázatokat vállalva igyekeztek a maguk szellemi autonómiáját megőrizni, ezért cselekvő képesek voltak 1989 decemberében. Az volt az illúziójuk, hogy tartósan befolyással lehetnek a politikára, anélkül, hogy tételesen is politikussá válnának. Ebben az illúzióban mások mellett nekem is csalódnom kellett, a pártosodással járó ízlésem ellen való dominanciaharcokban nem kívántam részt venni, ezért a fordulat utáni első napokban nyakba akasztott tisztségekből visszahúzódtam. A romániai magyarság sorsa viszont az én sorsom is, közérzete az én közérzetemet is meghatározza. Az érem másik oldaláról beszélve tehát azt kell elmondanom: bár kétségtelenül szabadabb körülmények között élünk és dolgozunk, mint 1989 előtt, egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Diktatúrában és kisebbségi sorsban edzett ösztöneink, történelmi ismereteink és hétköznapi tapasztalataink egyaránt 18 ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM
