Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 1. (135.) szám
az "iskola" illetve "tanár" szóval. Tavaly ünnepeltük külföldi cserkészetünk 55 éves fennállását. Nagy jubileumi tábort rendeztünk cserkészparkunkban, a New York-i Fillmore községben, 700 résztvevővel. Négy világrészről jöttek szövetségünk tagjai: Vancouvertől Sydneyig, Bécstől Buenos Airesig, a nyugati magyar gócpontok mindegyikéből. ;Sőt, a Kárpát-medence összes magyar cserkészszövetsége is képviselete magát. Szent István év lévén, a tábor kerettörténete és a foglalkozások mind róla és koráról szóltak. Büszkeség és öröm töltött el, amikor a világ minden tájáról jött cserkészek ugyanazoknak az előkészítő feladatoknak tettek eleget, ugyanazokat a népdalokat fújták, egy szívvel ünnepelték István királyt, - egy virtuális Magyarország keretében. De a jubileumi táborban számtalan kisebb-nagyobb nehézségbe is ütköztünk cserkészeink magyarságismereti szintje körül. Külföldi cserkészetünk alapfeltétele a magyar nyelvtudás. Ezen belül azonban a táborban feltűnő különbségek voltak. Volt aki igen szépen beszélt, és volt aki alig tudott magyarul. A szellemi olimpiánál dilemmáztunk: hogyan pontozzunk igazságosan? Többet érdemel-e a washingtoni követségi titkár lánya, aki jól megtanulta az anyagot és könnyedén, jó hanglejtéssel szaval, mint az a vancouveri cserkész, aki alig érthetően mondja el a megkívánt verset? Mit díjazzunk cserkészeinknél: a tudást vagy az igyekezetei? Magyarországi iskolázottságát, vagy azt, hogy félmagyar, vagy harmad-generációs létére is tud magyarul? Rádöbbentünk, hogy cserkészetünk egységes ugyan, de egyáltalán nem homogén. Világrészekre osztva, nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy Európában vegyesen másodgenerációs és újabban, "frissen jött" magyarok teszik ki a csapatokat; Észak-Amerikában főleg másod- és harmad-generációs cserkészek, de amellett új magyarok is vannak a csapatokban, Ausztráliában zömmel a 80-as évek után jött családok gyerekei, míg Dél-Amerikában kizárólag harmad-, sőt negyed-generációs cserkészeink vannak. Ott ugyanis 1956 óta nem volt számottevő magyar bevándorlás. A lényeg, hogy mindenütt más a helyzet. Az északi féltekén az utánpótlást nemcsak a cserkészek gyerekei alkotják, hanem egyrészt magyarországi tudósok, üzletemberek, tanárok, diplomaták, vagyis ideiglenesen nyugaton tartózkodó értelmiségiek gyerekei (főleg az Egyesült Államok keleti partvidékén), másrészt a Kárpát-medence országaiból jött munkások, szegényebb sorsú magyarok, akik jobb megélhetés érdekében sokszor végleg kint maradnak. (Ez a helyzet pl. Németországban, Skandináviában, Kanadában). Ugyanakkor Dél-Amerikában nincs "friss vér", a csapattagok majdnem kivétel nélkül az 1948-as magyarok leszármazottai, akiknél ráadásul sok esetben az egyik szülő nem magyar. Tehát, míg egyik csapatban aránylag egyöntetű a cserkészek összetétele, egy emigrációs csoport, egy társadalmi osztály gyerekei, más csapatban az 56-os ivadék a délvidéki munkás vagy az új magyar konzul gyerekével kerül egy őrsbe. E gyerekek kötődése a magyarsághoz és a befogadó országhoz feltételezhetően különböző: Míg az egyik cserkész elsősorban argentinnak vallja magát, és csak azután magyarnak, a másik esetleg nem érez különösebb lojalitást a befogadó ország iránt. Más annak a magyarság élménye, aki otthon született és Magyarországra hazajár, nagyszülei, unokatestvérei vannak otthon, mint annak, aki csupán a szülői ház elbeszéléseiből, a cserkészeten vagy a magyar iskolán keresztül ismeri meg a magyarságot. Magyar tudása, identitása mindegyiknek más. Mármost magyarságismereti anyagunk kinek szól? Tulajdonképpen a második generációs gyermeknek, akinek mindkét szülője magyar és otthon aránylag jól beszélnek magyarul. De ez ma már nem általános jelenség, sőt lehet, hogy ezek vannak legkevesebben. A mai szülők is már többnyire kint születtek, nyelvtudásuk gyengül, nem tudják megadni gyerekeiknek azt az alapszintet, amit megkívánunk. Eddig a képlet egyik tételét vázoltam. A másik sem sokkal egyszerűbb. Az északi féltekén van ú.n. "külső utánpótlás", Magyarországról ill. a Kárpát-medencéről jött fiatalok csatlakoznak csapatainkhoz, néhol új csapatot alakítanak. Ezeknél a cserkészeknél nem a nyelv megtartása a gond, hanem a nyugati magyar közösséggel való azonosulás, integrálódás. Mit nyújtunk, mit tudunk nyújtani nekik magyarságnevelés szempontjából? Hiszen evidens, hogy amellett, hogy nyelvi gondjaik nincsenek, számukra egy népdal éneklése, Mátyás király tetteinek megjátszása, egy népviselet használata, sőt, sok esetben a magyar haza szeretetének fogalma, egészen mást jelent, mint nekünk, vagy az általunk nevelt cserkészek gyerekeinek. Mi az, ami a nemrég jött magyarnak fontos lehet a mi nyugati magyar cserkésztünkben? Másszóval: miért csatlakozzanak hozzánk, miért küldjék gyerekeiket közénk? Egyrészt természetesen a magyar légkört keresik, az "otthon" érzetét, meg a cserkészet nyújtotta jellemnevelő prog6 ITT-OTT 34. évf. (2001), 1. (135.) SZÁM
