Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
HALÁLMADÁR Áprily Lajos Havas tetőknek már lefolyt a vére, sötétlilára vált a szürkület. Sziklák közül a hold cyclops-szemére szájtátva bámul sok sötét üreg. A tónak lent hullámos lesz a tükre, szellő-uszályon édes mézga-szag - S lompos fenyőre, görcsös ujju bükkre a baglyok nesztelen kiszállónak. Az egyik indít és nem vár hiába: indul a búgó, érzelmes zene, s visszhangosan simul az éjszakába tavaszi vágyak U-hangversenye. Mióta enyhe szél csapott a hóra, a koncert áll sok éjszakája már, s ujúzva száll pásztortalálkozóra a lomharöptű, barna mátkapár. Egy éjszaka az U-szimfóniába a völgy felől egy fájó hang hat át, csak az tud így zokogni, aki árva s tavasszal hontalan keres tanyát; csak annak búghat így a szíve fájva, akit halálos bánat űz tova lappangató, sötét erdő-magányba - s meg nem vigasztalódhatik soha. Zavar, szünet. Kínálkozó arának a hím szíven találva nem felel. Aztán kiáltó szók huhogva szállnak s "Hová való vagy?" - messze zeng a jel. "Lentről jövök..." - a hang riadva repked, mint vadgalamb, akit serét talált - "S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted a mámoros, szerelmes éjszakát?" Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya, pár kandi rá tágult szemet mereszt, aztán nyugalmat kényszerít magára s pihegve, lassan a mesébe kezd: A víz mentén, a nagy havas tövében, ahonnan indulnak erdő-nyilak boruló bükkfa-bolt alatt sötéten, magában áll az erdőőri lak. A télre ott vonultam el merészen, nagyodvú bükkfában teleltem át, s néztem kilesve néha karcsú résen fehér falucska sok füstoszlopát. Míg egy napon roppant a jég, a tóé, áldott szél támadt, langyos förgeteg, lelkendezett a cinke és a hóié ezüstcsengőket csengve görgetett. Mikor kitártam, könnyű volt a szárnyam, meleg párát szitált az alkonyat, vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam és - megtaláltam künt a páromat. Jaj, tudtok ti is édesen remegni s nagyon forrón huhogni, elhiszem, de úgy, mint ő, dalolni és szeretni nem is tudott, nem is fog senki sem. Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél, s csiklandó, mint a bársonyos moha, s kápráztatóbban két fényes szeménél jánosbogár nem tündökölt soha. Egyszer kiült megint a bükkfaágra, sokfoltú éjben drága barna folt, s nagyon dagadhatott a szíve tája, mert ennyi vággyal még sosem dalolt. A karcsú ág is reszketett alatta, némán figyelt a barna házikó, s csudálkozó szemét reá nyitotta a hóvirág s a piros mandikó. Megénekelte cinke ritka kedvét, a fák rügyét, amely hintázva ring, a hóvirágot és a nyárfa nedvét, mely mint a vére, erjedőn kering. Megénekelte azt a drága csendet, amelyet elhoz minden alkonyat, a patakot, amely lefutva csenget, s csacskán locsolgat omló partokat, a vágyat, amely hajtja most a pásztort, míg ő juhot hajt serkedőgyepen, fájd mámorát és edes ízű nász-tort s megénekelte lobbanó szemem. A vér is megcsordult reá a fában s a visszhang is dalolta himnuszát, mert vágy piroslott mindenik szavában és élet, élet, élet, ifjúság! Az erdőőrnél mécsvilág derengett, a hang beszállt homályos ablakán. Az ágyon, hasztalan remélve csendet, lázban feküdt az erdőőr-leány. Halkan könyörgött és nagyon fehéren: »Jaj, nem lehet sok óra hátra már. 2 ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM
