Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)
2000 / 2. (134.) szám
magatartást a diákokhoz és a tanításhoz; és nem utolsó sorban friss anyagot és itteni kapcsolatokat. A fentiek közül két területen tudtam a legtöbbet használni a főiskolai diákoknak: az angol fogalmazásban és a szemináriumi levezetési módszerében. Mindkét területen a diákoknak önálló gondolkodásának ösztönzése volt számomra a legnagyobb kihívás. A fogalmazást illetőleg, nem csak a helyes mondatszerkesztésben szorultak segítségre a diákok, hanem gondolataik rendszerezésében és bátor, világos kifejtésében is. Megtanulni angolul helyesen és világosan fogalmazni egy amerikai diáknak is sok év munkájába, kitartásába telik. (Emlékszem, hogy még a Ph.D. disszertációm megírása közben is naponta hadakoztam eleget tenni tanáraim "What do you mean by this?", "Not clear", és "So what?" megjegyzéseinek.) Az egykori amerikanisztikások azonban a saját magyar nyelvükkel és kultúrájukkal járó hosszú, bonyolult, homályos fogalmazási hajlamot is le kell küzdj ék a szemináriumok levezetésében is. Felfigyeltem arra, hogy mennyire idegen a diákoknak a tanárokkal való kölcsönös és nyílt eszmecsere. Azt szerették volna, hogy a tanárnő adatokat diktáljon, megmondja az egy igazságot, amit ők szóról szóra leírhatnak füzeteikben, rögtönzéseikben, és dolgozataikban. Igyekeztem rávezetni őket arra, hogy ők maguk a szemináriumi beszélgetések folyamán jöjjenek rá a -netán több - lényegre. Bár magyar nyelvtudásom és magyarságom miatt néha nem tudták a diákok, hogy hova tegyenek, könnyebbé tette a diákok kibontakozására való törekvéseimet. Második tételem: a magyar nyelvtudásom megnehezítette - főleg az elején - a diákokkal való angol beszédet. Volt, aki első perctől kezdve magyarul szólt hozzám. Volt, aki akkor beszélt magyarul, amikor kibeszélni igyekezett egy hiányzást, rossz jegyet, vagy más kellemetlen helyzetet. Én is szívesebben beszélgettem volna velük magyarul azért, hogy könnyebben, jobban megmagyarázzam a lényeget, de megrögzöttségből is megszoktam, hogy magyar társaságban inkább magyarul beszélgessek. Ezt a nyelvi "akadályt" azonban könnyű volt áthidalni; nem viszonoztam a magyar beszédet, és igyekeztem nem lefordítani magyarra a nehezen körülírható szavakat vagy fogalmakat, így az első pár hét után már csak angolul szóltak hozzám a diákok, és én is természetesnek vettem az angol nyelv használatát. Ennek az ára az időnkénti félreértés volt. A legsúlyosabb félreértésnek az volt a kimenetele, hogy három diákom "final exam" helyett öt oldalas dolgozatot nyújtott be utolsó nap! Ezt a tanítási folyamatom rovására írtam föl. A magyar nyelv- és kultúraismeretemnek azonban több előnye volt mint hátránya, úgy számomra mint a diákoknak. Ez a harmadik és legfontosabb tételem. Magától értetődik, hogy kevesebb kulturális sokkot éltem át, mint más Egyesült Államokból érkezettvendégtanár. Nyelvi nehézségem nem volt, ígyhát az ügyintézéstől kezdve a kultúra élvezéséig előnyösebb volt az én helyzetem. Az emberek mindennapi viselkedését és az ottani szokásokat bár nekem is meg kellett szoknom, könnyen megértettem és elfogadtam. Én egy kicsit otthon voltam, egy tágabb családi körben, ahol az ember átérzi a többiek múltját, álmait, nehézségeit. Látja hibáikat, de azokkal együtt szereti és elfogadja őket. A diákok pedig közvetetten azt az előnyt élvezték, hogy egy kettős kultúrájú amerikait ismerhettek meg, méghozzá egy amerikai-magyart (ha szabad magamat beskatulyázzam). Csodálkoztak, hogy jól tudok magyarul, hogy a két Amerikában született fiamat Attilának és Botondnak hívják, hogy a fiaim még csak magyarul tudnak, és hogy egyáltalán az egri főiskolára mentem tanítani. Volt egy diákom, aki egy multikulturalizmusról szóló szeminárium keretén belül az amerikai-magyarságról készített egy rövid tudósítást. Volt alkalmam neki elmondani, hogy itt Amerikában vannak magyarok, akik magyar közösségi életet is élnek: tartják a nemzeti ünnepeket, magyar népdalokat énekelnek, igyekeznek a magyar nemzet javára befolyásolni az amerikai külpolitikát, magyar néptáncot járnak, magyar nyelvű lapokat szerkesztenek, magyar nyelvű hétvégi iskolákban tanítanak és járatják gyerekeiket. Ez élmény volt a diákoknak is, nekem is. Részben ugyanazokat a nehézségeket kellett leküzdenem az egri főiskolán, amit bármelyik amerikai egyetemen egy szemeszter elején: határokat szabni a diákokkal, ösztönözni a nyílt eszmecserét, megtanítani a helyes és világos fogalmazást. Ugyanakkor új kihívást jelentett számomra a diákok magyar anyanyelve és szokásai által okozott beidegződések leküzdése. Itt vált leginkább előnyömre a kettős azonosságom. Ha mégegyszer az egri - vagy más magyarországi - főiskolán vagy egyetemen járnék, jobban kihasználnám, illetve felhasználnám, amerikai-magyar tapasztalatomat. Elsősorban, átértékelném az önálló eszmecserét ösztönző módszereimet, hogy úgy írásban mint szóban bátrabban, szisztematikusabban és világosabban nyilvánítsák ki gondolataikat a diákok. Másodsorban, felkészülnék egy amerikai magyarság szeITT-OTT 33. évf. (2000), 2. (134.) TÉLI SZÁM 37
