Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)
2000 / 2. (134.) szám
az erő! Vannak és voltak országok, melyek nem azért erősek, mert valamiben különösen kitűntek (pl. tudomány, stb.), hanem egyszerűen azért, mert vannak, mert sokan vannak (lásd Kína, India stb.) Fiák (és lányok) nélkül nincs erő, nincs megmaradás. Ha harcolsz, ha a magyar hősök szellemét hordozod, akkor magyar utódokat kell állítanod. Soha nem tudom elfelejteni azt a jelenetet, amikor Szerbiában jártamkor az egyik helyen összegyűlt magyar fiatalság a legégetőbb nehézségeit mondta el (Itabély és környéke). A több, mint kéttucat lány azon kesergett, hogy nincs elég magyar fiú, akihez férjhez mehetnének, és ezért akarnak, nem akarnak, szerb fiák feleségei lesznek. Másfelől pedig szomorú tapasztalatként mondhatom el, hogy olyan falunak voltam lelkipásztora 3 évig, aminek fiatalsága azért volt kiöregedőben, egyedül, mert nem voltak magyar lányok, akiket elvehettek volna feleségül. Egyszerűen a kettős probléma áll fönn. Szűkében vagyunk a fiáknak és lányoknak. Másfelől szűkében vagyunk a kapcsolatnak, hiszen mennyivel másképpen festett volna a helyzet, ha a két hely kapcsolatban lett volna egymással! (2) A fiakat, lányokat nemcsak állítani, hanem azokat nevelni is kell. Át kell adni nekik a magyar kultúra értékeit, hogy ők is hordozhassák a világban. Minél magasabb fokú nevelésben, taníttatásban kell őket részesíteni. Nem azért, hogy lépést tudjanak tartani a világ "fejlődésével", hanem azért hogy a magyar gyökereken keresztül ne szűnjön meg a világ pozitívan gyarapodni. Ne csak a múlt magyar tudósaival, gondolkodóival, valamiben elöljáróival lehessen büszkélkedni, hanem a jövőévei is. Ez pedig nekünk, a jelennek a feladata. Nem tudtál magyar fiakat (lányokat) állítani, vagy csak keveset? Semmi gond, rengeteg hely van, ahol a magyar fiák (lányok) nevelését elősegítheted! (3) Nincs olyan magyar hely, nincs olyan magyar közösség, ahol valamilyen nehézséggel ne küzdenénk. Függetlenül attól, hogy az anyaországról, az Egyesült Államokról, Erdélyről, Felvidékről, Szerbiáról vagy a világ akármelyik más pontjáról van szó. A különbség csak a nehézségek jellegében van. Szükségünk van egymásra. Hiszen ha állandó szoros kapcsolatban lennénk egymással, nehézségeinket könnyebben megoldhatnánk, éppen egymás segítségével. Életünk nemcsak könnyebb, hanem teljesebb lehetne. Az Egyesült Államokban olyan segítségre van szükség, amiben az otthoniak segíthetnének. Európában olyan segítségre van szükség, amiben az Egyesült Államok magyarsága tudna segíteni (és így tovább). A közös sorsvállalás a megoldás minden magyar közösségünk számára. Ma nem lenne nehéz ez. Ma, amikor az Internet, a kommunikáció, az utazások virágkorát éljük, a kapcsolatot nem nehéz fenntartani. Ehhez még igénybe sem kell venni a magyar hősök szellemét. Fennmaradt a története annak a határszéli falunak, amelyiknek bíróját a nemzetközi határmeghatározó bizottság annak idején magához hívatta, hogy megtudják a falu véleményét. Két egyforma alternatívát mutattak a bírónak, aki némi gondolkodás után elkiáltotta, hogy "Éljen Nagyrománia". így a színmagyar falu román részre került. Egyszerűen csak azért, mert ahogy később kiderült, a bíró elveszítette volna földjei egyrészét, ha másképpen dönt. Ma, ez a valamikor életképes falu, lassan az elfogyás sorsára jut. Nem többek lettünk vele mindannyian, hanem kevesebbek. Itt nem a magyar hősök, hanem a magyar árulók szelleme győzött. A bíró azt hitte, hogy egyszerűen a közösség érdekét rendelte alá saját személyi érdekének. Közben sokkal több történt, mint mindig... A bumeráng visszacsapott. Hiszen közösség nélkül nincs személy. A közösségi érdekeket nem lehet a személyeknek alárendelni, mert az előbb vagy utóbb viszszaüt. Kazahsztánban a háborút követő orosz fogság, orosz kényszermunkáztatások miatt magyar lelkek élnek, akik 1990 után folyamatosan kérik a magyar államot/kormányt, hogy segítsenek nekik hazatelepülni, úgy mint ahogy a hasonló sorsra jutott német és más nemzetiségű társaikkal cselekedtek azok anyaországaik. De úgy látszik a nagyobb tömb lemondott a kisebbről. Ez pedig nemcsak a kisebbnek a vesztesége, hanem a nagyobbnak és mindannyiunknak! Az anyaország nagyon sietett a környező államokkal egyezményeket kötni, azért, hogy mihamarabb a NATO-ba tudjon lépni. Azonban az anyaországot kormányzók, és egyezményre sietők fittyet sem hánytak a környező országok magyar képviselőinek kéréseire, még abban az esetben sem, ha éppen hajlandók voltak velük tárgyalni (pl. RMDSZ). Nem csoda, ha a kisebb magyar tömbök, úgy érezték, hogy a nagyobb eladta őket, saját boldogulása érdekében. Politikailag sokat lehet rágódni azon (mint ahogy rágódnak is), hogy az egyezmények helyes lépések voltak, vagy sem, úgy, amilyen formát nyertek, de egy dolog egyértelműen kitűnt, hogy a közös sorsvállalás a mai magyar "hősök" szellemében ezúttal csorbának bizonyult. Ki veszített ezzel nagyobbat? Mindannyian! Nem lehet egyetlen magyar 8 ITT-OTT 33. évf. (2000), 2. (134.) TÉLI SZÁM
