Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 1. (131.) szám
dénáron asszimilálódni akarók, illetve a magukat magyar gettóba zárók magyarságtudatáról nem kell szót vesztenünk. De a magyar emigráció létezése, megmaradása és működési lehetőségei szempontjából döntő fontosságú, hogy azok, akik magyar gyökereik megtagadása nélkül új hazájukban az integrációt választották, képesek-e megőrizni magyarságukat, magyarságtudatukat, és képesek-e ebből valamit tovább adni gyermekeiknek. Lehet, hogy tévedek és az összehasonlítás nem jogos, de úgy érzem, hogy Amerikában, amelyet a népek olvasztótégelyének szokás ugyan nevezni, éppen a számos, különböző eredetű népcsoport és nemzetrész együttélése következtében könnyebb megmaradni szellemileg magyarnak, mint az európai nemzetállamokban. Ha a nyugateurópai államok kormányainak hivatalos politikája nem is követeli meg az asszimilációt, a társadalom, a munkahely íratlan törvényei gyakran kíméletlenebbek, nem elégszenek meg a befogadott külföldi integrációjával, hanem hasonulásra, nyelvük mellett szokásaik, mentalitásuk, érdeklődési körük átvételére kényszerítik. Igaz, nem is fogadják be az idegent — ritka kivételektől eltekintve — teljesen, ami viszont az emigránst sok esetben arra készteti, hogy még inkább törekedjék a beilleszkedésre, hasonulásra, az áhított társadalmi egyenrangúság elérésére új hazájában. Úgy látom, hogy ennek ellenére a nyugat-európai magyaroknak az a része, amelyet az 56-os magyar emigrációnak nevezhetünk, nagy többségében — saját személyében — megmaradt magyarnak. A 80-as években mutatkoztak az elfáradás — és persze az elöregedés — jelei; sokan olyanok, akikre korábban számítani lehetett, ha „magyar ügyről" volt szó, visszahúzódtak, félreálltak. De a Magyarországon 88-89-ben megindult változások sokakat újra felvillanyoztak, reaktiváltak. Egyszerre újra felébredt bennük az érdeklődés az „óhazában" lepergő történelmi események iránt. És sokakban nyilván az elvárás, a remény is, hogy tehetnek valamit, hogy valamikép közreműködhetnek a „virtuális" a „megálmodott Magyarország" (ahogyan Borbándi Gyula és Éger György nevezi) megvalósításában. Nehezebb arra a kérdésre válaszolnom, hogy a nyugateurópai magyar emigráció tagjai átadták-egyermeiknek a magyar nyelvet és kultúrát. Nagy többségünk, a dolgok természeténél fogva, vegyes házasságban él, és legtöbbnyire úgy, hogy a félj magyar, a feleség a befogadó ország polgárnője. Több svájci, ausztriai, németországi barátom van, aki bámulatraméltó erőfeszítéssel és kitartással vette rá gyermekeit a magyar nyelv elsajátítására és beszél velük csökönyösen továbbra is magyarul. Ez főként akkor sikerült, ha a házastárs is megtanult magyarul. Kérdéses viszont, hogy a nyelv átadásával sikerül-e a magyar kultúra ismeretét, elsajátítását vagy legalábbis iránta az érdeklődést átadnunk? Az én tapasztalataim inkább kiábrandítóak. Ahol mindkét szülő magyar és így a gyermekek anyanyelve, az otthon beszélt nyelv magyar, ott is a felcseperedő, német, francia vagy olasz iskolába járó magyar gyerekek egymással már németül, franciául vagy olaszul (az én családomban sviccerdücsül) beszélnek. Magyar könyvet nem olvasnak, mert az nehezükre esik (és a tv úgyis nagyrészt átvette a könyvek szerepét). A magyar kultúráról esetleg szüleik elbeszéléséből, esetleg egy népi zene vagy népi tánc együttestől, egy-egy németre, angolra, franciára fordított Jókai- vagy Gárdonyikönyvből hallottak (az én fiam tizenéves korában háromszor is elolvasta németül az Egri Csillagokat és akkor még Jókai volt a kedvenc regényírója). Ezen a téren pótolhatatlan munkát végzett az Anyanyelvi Konferencia! Amikor Annette lányom, két svájci magyar barátom gyermekével együtt, először vett részt az Anyanyelvi Konferencia nyári táborán, még az intézmény iránti fenntartásokkal engedtük el őt Sárospatakra. De ott olyan jól érezte magát, hogy még kétszer elment a nyári táborba. Az, hogy az elmúlt két évben Budapesten tudott dolgozni felelős állásban, a táborban szerzett ismereteinek is köszönhető, ezért hálát és elismerést érzek az Anyanyelvi Konferencia sok jószándékú, okos és sikeres szervezője, elsősorban Nagy Károly barátunk iránt! Mégis, a tényekkel, a realitássá/szembe kell néznünk! A magyar nyelv és kultúra átadása az utánunk következő generációnak Nyugat-Európában csak kevés kivételes esetben sikerül. Magam, mint a zürichi magyar protestáns gyülekezet presbitere is a Nyugat-Európai Magyarnyelvű Református lelkigondozó Szolgálat vezetőségi tagja szomorúan látom, hogy a gyülekezeti tagok gyermekeinek nagy többsége, mihelyt kikerül a szülői fennhatóság alól, elmarad a magyar egyházközségtől. Lelkészeink, presbitériumaink erőfeszítései hiábavalóak, hogy megtartsuk a fiatalokat a magyar egyházi közösségeknek. A fő ok szerintem az, hogy istentiszteleteink, bibliaóráink nyelve és stílusa idegen még azon ifjak számára is, akik egyáltalán érdeklődnek a hit, az egyház, egy vallási közösség iránt. Magyar kulturális, ünnepi rendezvényeink ugyancsak az elöregedés képét mutatják: egyre kevesebb fiatalt látni ezeken. Ugyanezzel a problémával küzd az utóbbi 10-15 évben a Protestáns Szabadegyetem. Igaz, még van többhelyt magyar cserkészmozgalom, eredményesen működik a bajorországi Burg Kastl-ban a Magyar Gimnázium (az egyetlen nyugat-európai magyar középiskola), s a többé-kevésbé vegetáló magyar egyesületek fő rendezvénye az évi magyar bál, ahová fiatalok is eljönnek. De ez azért nagyon kevés. Évek óta sokszor megkérdem magamban, mennyiben igaz a 22 ITT-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám
