Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
akkor a MEFESZ hőskorát emlegessem, mint ahogy Petőfiköri elnökségének említése is jogos és érthető, valahányszor a forradalomról esik szó. A két mozgalom közül — a Pali életében — a MEFESZ mérhetetlenül fontosabb: a diákmozgalmakban eltöltött fiatalságának betetőzése volt, későbbi hosszú rabságának előzménye lett; a Petőfi Kör elnökévé viszont az utolsó pillanatban, a forradalom napjaiban választották meg s eme tisztségének nem otthon, csak az emigrációban lett jelentősége - már amennyiben ötvenhat utáni emigrációs próbálkozásainknak némi jelentőséget tulajdonítunk. Tisztelői, ót szintén becsülő de ifjúkorát nem ismerő barátai természetesen elsősorban tudományos munkásságát, a két doktorkalapot, az egyetemi katedrákon eltöltött évtrizedeket emelik ki. Van tehát miről beszámolnia a rá emlékező krónikásnak, s ha valaki számontartja, én igazán számontartom titulusait a diákvezérségtól a tudós professzorságig. Bennem mégsem „ünneplő-ruhás" emléke él, nem is arról az oldaláról óhajtok megemlékezni. Ismervén a várható szónokokat, előre látom, hogy épp elég komoly, ünnepélyes mondat fog róla elhangzani Budapesten a Kossuth-klubban június harmadikén. Én másként akarok beszélni, egyszerűbb szavakkal, emberközelségből és a halottnak kijáró pátosz nélkül, olykor szinte vele kötekedve. Nem mintha komolytalannak, megbízhatatlannak tartottam volna — sokkkai jobban ismertem őt mint némely könnyen ítélő bírája. Való igaz, hogy vacsora közben a levesből gyakran az ölébe is jutott, hogy szivarjával néhány ingét - olykor az abroszt -- kiégette, ám ilyesmi nagyobb emberekkel is előfordul. A felületes szemlélőt persze ez is megtéveszti, az meg még jobban, hogy "épater le bourgeois" — megbotránkoztatni a polgárt — nemcsak kedvenc szójárása volt, a gyakorlatban is szerette meghökkenteni gyanútlan embertársait. Azt hiszem, veleszületett játékossága következményeként, bár a francia kultúrának — gyerekkorában elsajátított s mindvégig ápolt — francia nyelvtudásnak, franciás műveltségnek is lehetett ebben szerepe. Szellemes, olykor gúnyoros de sohasem rosszindulatú mondásaiból hadd idézzek egyet: a recski kényszermunkatáborban vasárnaponként — őreink szerint - „nem dolgoztunk, csak követ hordtunk vagy fát vágtunk", s mivel az ávósok fele olyankor kimenős volt, felügyelet híján néha csakugyan leülhettünk az erdei tuskókra. Hogy egyik rabtársunk miért töri magát ilyenkor is a munkával, nem értettük, míg ki nem derült, hogy a cinkéket eteti a széthasított tuskóból előkerült kukacokkal. A madárkák barátja osztatlan elismerést aratott, csak Pali szólalt meg kaján hangon: „Jó, jó, de nézzük ezt most a kukacok szempontjából." Meghökkentő mondásai ilyenek voltak: haragudni nem lehetett értük. Egy másik rabtársunk, a francia költészet, azon belül is Francis Jammes szerelmese sem sértődött meg, amikor megtudta, hogy az általam „szerkesztett" — azaz cementzsákpapírra titokban leírt — versantológiába becsempésztük A lenhajú lány című költeményét — Jónás Palinak. Egykünk se tudott verset a kívánt költőtől, Pali tehát írt egyet kőtörés közben, egyszerűség kedvéért persze magyarul. Én fordításként „tettem közzé." Ugyancsak Recsken történt, hogy a közülünk brigádvezetőnek kijelölt — és ilyesmire vállalkozó — csirkefogók legbutábbja kitalálta a büntetésnek azt a különös — sajnos nem sokáig alkalmazott — módját, hogy aki a kőbányában valami hibát követett el, másnap nem vonulhatott ki bányamunkára! Az élmunkássá avanzsált nagyon munkabíró — vagy nagyon ügyesen csaló - tehát a hónap végén „spájzolásra" számító néhány rabot kivéve, a normának felét sem teljesítő átlag-recskinek ez a „büntetés" életmentő pihenőnapot jelentett. Egy szép koranyári napon így jutott Palinak „kapuórség", azaz nyugalmas napozás kótörés helyett. Mivelhogy előző nap rajtakapták: jó követ dobott a rossz közé! Az ellenőrző ávós kérdéseire Pali habozás nélkül bevallotta, hogy ő bizony nagyon örül az effajta büntetésnek. Az ávósnak megtetszett az őszintesége, a legközelebbi átrendezésnél Palit nevezte ki a hármas barakk parancsnokává. Új barakkban mindig akadnak kijelölt helyükkel elégedetlenek, nehezen mozgó, tehát alsó pricscsért könyörgő öregek, betegek; kérésüket azonban még egy hatalom kegyeibe férkőzött „bennfentes" barakkparancsnok se merné teljesíteni. Pali viszont — hamar megúnva a panaszokat - elvágta a gordiusi csomót és harsány hangon kihirdette: „Uraim, természetesen mindenki oda fekszik, ahova akar!" Abban a barakkban állt helyre a rend legelőször, Palit megdicsérték az ávósok. Csak harmadnap vitték háromheti fogdára, amikor kiderült, hogy a hatvanhármas priccsről éjjel lehúzott és kihallgatásra cipelt „ürge" nem Kis János, hanem Nagy Péter. Sokkal embertelenebb fogdabűntetéssel kínozták meg egy másik, ávós fogalmak szerint főbenjáró bűnéért: valamelyik „hipis" - rabmotozás — alkalmával találtak nála egy tenyérnyi újságpapír-darabot. A fogdán gúzsbakötéssel, veréssel, éheztetéssel járó sorsán könnyíthetett volna, ha „bűntársait" elárulja. De az állítólag könnyelmű, „bohém természetű" Jónás Pali hallgatott. Az ávósok sohasem tudták meg, hogy tólem kapta a különben kalandos történetű papírdarabkát. Én ugyan csak megmosogattam, ami nem volt különösen veszélyes, sokkal többet kockáztatott a harmadik barát, aki kilopta az ávósok latrinájából. Történt pedig mindez abban az időben, amikor az Egyesült Nemzetek közgyűlésén már kezdték fontolgatni, mikor s hogyan teljesítsék a felvételért kopogtató Magyarország kérését, 46 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
